GÁNNYÓ JULCSA

Gányó Julcsa

Bevezetés

Míg pár hónap előtt megjelent regényemben, "A pénz legendájá"-ban, a túlságba vitt analízis hatását akarom egy finomult lelki szövetű lényre feltüntetni, megvilágítván azt, hogy az akarat mennyire pusztul a túldifferencírozott agyműködés hatása alatt; addig e kis tanulmányban a szenvedély impetuózus erejével foglalkozom.

"A pénz legendájá"-ban az akaratbetegséget, ezt a tán legmodernebb és legveszedelmesebb lelki kórt tárgyaltam. Amelyet majd, a ciklus harmadik számát képező regényben, a "Fuimus"-ban szélesebben festek.

Hiszen ha "A pénz legendájá"-nak hősnőjében, Mini grófnőben van akaraterő, akkor megteszi férje felé azt az egy lépést, amely megmenti. Éppen úgy, mintha Bálványosy Sándor erélyes, akaraterős ember, megneveli alapjában nem rossz lelkű feleségét, de persze akkor e tulajdona megadja az egyéniségéből hiányzó egyetlen vonást arra, hogy kiváló, talán nagy ember legyen belőle. Ez esetben azonban nem tesz fel mindent egy kártyára: - a szerelemre, s így valószínűleg a regény se történik meg.

"A pénz legendájá"-ban a bőség veszedelmét akartam megírni. A regény egy kiváló kritikusa, Pékár Gyula igazat adott nekem, hogy három főalakom: Mini grófné, Bálványosy és Vezekényi Elek tragikuma abban áll, "hogy az élet minden dús javait mintegy magától az ölükbe ontja, s így nem tudnak többé akarni..."

Gányó Julcsában társadalmunk egy másik tipikus részének, a magyar népnek két véghatárát: a könnyűvérű, szilaj dohánykertészt és a csupa eszmévé tisztult nazarénust akarom bemutatni. Ezek között pedig a paraszt racionalistát, a gazdát.

Gányó Julcsát egészséges szenvedélye, ősereje keresztülkergeti jón, rosszon, majd kiválasztja lelkének jobb anyagát, s egy új vallás karjaiba hajtja.

Hogy menti meg Julcsát impetusa és lelki egyensúlya, ez utolsó tanulmányom filozófiai háttere. Hogy bukik el a passzív Mária grófnő, ez a pénz legendája.

Az egyikben a magyar nép haladó, bár még kötött filozófiáját akarom megvilágítani, amely azért életképes, mert fajunk józan idealizmusa szülte. A másikban egy túlfinomult társadalmi kör, csupán izgalmakat kereső, akaratra képtelen alakjának tragikus sorsát rajzolom. Mini grófnő elbukik, mert képtelen megtenni az egyetlen lépést a boldogulás felé. Elbukik, mert passzív.

Julcsa kiállja a tűzpróbát, mert fajának ez életerős, bár életnagyságúnál nem nagyobb s így tipikus alakra szüksége van. Julcsa emelkedik, mert erős. Ebben párhuzamos a két tanulmány, ebben kapcsolódik össze. Ezt akarom a két regényben feltüntetni.

Szenttornya, 1893. szeptember havában.

 

1

Forró nyári estén Csepcsányi Bálint hazafelé indult a munkából. Szombat este volt, holnap pihen, vasárnap munkaszünet, így parancsolja ezt a magas kormány. Házuk túl volt a szabadszenttornyai határon, a Gyopáros partján. Épp a Homokhát felé eső nagy utcán ment végig, midőn egy kis házból hangos énekszó hallatszott ki az utcára.

- Ki lehet? - gondolta a legény, s odament a kerítéshez hallgatni. Leány dalolt, de mély hangja szinte férfiasan csengett. Hallgatta... csak hallgatta. A nóta hangzott, szétáradt a nyugvó mindenségben. A forró, poros este csöndjét betöltötte... s a jó Isten tudja, hogy történt, de Bálint szívében is megmozdult valami a hallatára. Odakönyökölt a kis ház falára, s úgy hallgatta. Két sűrű szemöldöke összenőve, két szürke szeme elmélázva pihen. - Néha meg-megsimítja hosszú, seprűs bajuszát. Tetszik neki a dal. Pedig a szavát alig érti.

Betaszítja az udvar kis ajtaját, most már odahajol az ablakra, s benéz. Odabenn a lány táncol. Egy mécsestől van megvilágítva a termete, de azért Bálint kilátja, hogy hajlik erre, hajlik arra. És jól áll neki a tánc. Ki lehet? Arcát sem veszi ki. Ebben a házban meg, úgy tudja, hogy Madarászné lakik emberemlékezet óta, annak meg semmi néven nevezendő magzatja sincsen.

Eh, megtudja.

- Hé, húgom, adhatsz egy pohár friss vizet? - kiáltja be a lánynak. Aztán befelé fordul a pitvarajtó felé. De csak a küszöbig juthat, mert az ajtót hosszában becsapta az orra előtt a lány.

- Ide ugyan nem jön senki fia, de az Istennek se - kiáltja ugyanaz az érces hang, s a lány nekifekszik a zárt ajtónak.

- No ne izélj hát, csak egy pohár vizet...

- Menj oda, ahonnan jöttél - volt reá a felelet, s az ajtó elé tolta a reteszt.

De Bálintnak most már elfutotta a vér a szemeit. Ez a két szürke szem szembe néz azzal, aki fenyegeti, legyen az férfi vagy asszony. Most már bemegy, ha addig él is.

- Eressz be, mert kiemelem az ajtót a sarkából...

Semmi felelet, némaság.

A legény nem rest, amit mondott, meg is teszi. Egyet emel a vállával az ajtón, s az kiesik a sarkából.

Előtte a lány, megvilágítva a függő lámpától - tetőtől-talpig. Csak egy rokolya a termetén, fehér ingváll a derekán. Éppolyan sűrű a szemöldöke, mint a legénynek, szürkéskék szemei villognak, széles állkapcája összeszorítva, felvetett ajkai lihegnek a visszatartott dühtől, karjait kifeszíti - támadásra készül, vagy csak védelemre? De elszánt a lány.

Egy pillanatig némán szembenéztek. És le volt győzve a legény, le a lány...

- Adj egy pohár vizet, ihatnám - mondja Bálint csöndesen.

- Itt a víz. - Azután, mikor átnyújtja a poharat Bálintnak, szelíden hozzáteszi: - Egyedül vagyok. Néném, Madarászné, halottasházba ment... De - és szemei ismét felvillantak - nem félek azért.

- Ne is félj semmitől. Nem vagyok én rossz ember, csak szomjas voltam - tette hozzá lassan. - Messziről jöttem, poros volt az út.

- Poros nagyon. Aztán hazafelé indult? - kérdé a lány, mostan már éppoly csendesen, halkan, mint Bálint.

- Hazafelé a Homokhátra. Odavaló vagyok. A Csepcsányiék tanyáját tudod merre van?

- Tudom. Szembe a Lőveyék portájával.

- Ott. Én az öreg Csepcsányi fia vagyok, Bálint...

- Hisz akkor - s a leány szemei mintha felvillantak volna - nálunk részes kigyelmed.

- Hát te ki vagy?

- Manga Julcsa, a gányó Manga András lánya. Hallottad tán a hírem...

- Még az apádat is ismerem. Úrnapja óta, hogy a nagy majorba vagyok részes. A nótát is tudom, amit fújnak rólad.

- El ne mondd, mert megbánod. - És a lány szemei megint felvillantak.

- Nem én. Meg nem is tudnám. Aztán, hogy jutottál ide, Kopogba?

- Segíteni jöttem Madarásznénak. Beteges volt a nyáron a keresztanyám. A jövő hét elején azért csak hazamegyek, mert apámnak is szüksége lesz rám, anyám rég meghalt.

- Jövő hétfőn én is nálatok virradok. Vasárnap este kimegyek. Az Isten áldjon meg.

- Békességes nyugodalmat addig is... Világítsak?

- Tudom most már a járást... - És a legény elhaladt.

Hogy a Hajdúvölgy partjáról leért, azt a nótát kezdte fütyülni, amit elébb a lány dalolt.

 

2

Így találtak egymásra még a nyár elején. Most már nótát is fújnak róluk a gányók. Híres legény, híres lányra akadt. Beszéltek róluk annyit, mint akár a Zana Zsuzsiról, megtérése előtt.

Manga Julcsa apja dohánykertész volt a laposi uraságnál. Ott szolgált vagy huszonöt esztendeje. Az öreg gányó és két gyereke egy nagy szobában lakott, együtt a Györgyiékkel, meg az Annusékkal. Öt öl hosszú volt a szoba, és huszonketten laktak benne. A szoba nagy volt, piszkos és cifra. A falról, az Annusék oldalán, cifra Szűz Mária aranyrámás képe tekingetett alá. A sarokban poros, hosszú viaszgyertyák, amelyeket Radnáról hoztak magukkal az utolsó búcsú alkalmával. Itt lógtak egy fogason az Annus Terka cifra viganói is, vagy heten.

A másik sarok a Volenszki Jóska sarka volt. Ebben szerelmespár lakott. A leghetykébb gányó fészke volt. Piciny, fekete szemű feleségével, Czombos Verával a harmadik eléggé üres sarkot foglalta el. Ezeknél csecsszopó is gőgicsélt. A harmadik sarokban Györgyiék tanyáztak. Györgyi óhitű feleségével, kit Pankotáról hozott, s aki magával hozta a görög rituálizmus minden csudabogarát. Egy hosszú keresztet, amelyet a pópa szentelt meg, egy nagy fonatost, tán ezt is megszentelte valami papjuk. Meg aranyalapú orosz szentképeket, a jó Isten tudja honnan.

A háznak ebben a részében ordított a Mihály hat gyermeke, meg itt lakott Györgyi Jóska is, a nóta Györgyi Jóskája, kit megcsalt a kedvese, Rétes Mari, s aki ezért széles kedvvel, nagy megvetéssel, hátat fordított az összes gányó- s gazdalányoknak.

A háznak negyedik sarkában, mert hisz minden háznak négy sarka volna, lakozott özvegy Manga András, leányával, Julcsával, meg nyomorék fiával, Lajkóval.

Épp vacsoránál ültek mind. Mindegyik a maga rekeszében, de azért átal-átal szólva a másik sarokba. Julcsán ócska, piros viganó, foltos, piros derék. De hajában piros muskátli, az urasági kertésztől kapta egy rongyos mosolyáért.

- Kelmed még mindig arra a lányra gondol - mondta Julcsa, nem törődve, hogy a többiek is hallják.

- Arra hát - felelt Jóska, lehúzva orrára a kalapot. - Annyit ér csak, hogy gondoljon rá az ember. Ha többet érne, meg is kérném.

- Miért ne kérné? - Azért, hogy a pajta alján mással találták? Akkor is magára gondolt, ha azt csókolta. - Ismerem én a Mari veséjét, a máját...

- Akkor mire volt ez jó neki.

- Arra, hogy kigyelmedet megigézze. Ilyen az asszonynép, nem egyenes az útja - mondta Julcsa, s keserűen nevetve oldotta le a kendőt fejéről -, többet ér azért az a Mari három gazdalánynál, kik vásárhelyi cafatos ruhában járnak, s akkora selyemkendőt kötnek a derekukra, hogy mozdulni sem tudnak tőle. Azért, olyan a táncuk is, mintha medvét táncoltatnának, nem tudnak a rokolyájuktól...

- De leszólod őket, pedig gazda fia a szeretőd. - Vetette oda neki Jóska nevetve.

- Az, elnézem, neki még azt is, hogy gazdaember az apja.

- De rátartós lettél, Julcsa - szólott oda az apja, a legöregebb majorosi gányó, kinek kékes inge, gatyája tisztára megbarnult a dohánylétől. - Azért nem vesz az téged el soha, ne higgy neki.

- Nem ám - bólintott fejével Györgyi Jóska, s utána mondta a Volenszki is, meg a felesége: - nem az.

- Nem-e? - pattant fel a leány kihúzott derékkal. - Kinek néztek engem? Hát énvelem csak úgy lehet cicázni, mint valami csárdai lánnyal? Ahány selyemkendőt adtam neki, annyiszor verje meg az Isten...

- Ki ne mondd, leányom. Az Isten szavát ne vegyed hiába - szólalt meg a kemence oldalán egy öreg, összetöpörödött asszony, a Györgyi-fiúk öreganyja, ki vénségére beépült a nazarénusok közé.

Julcsa leült ismét, s kibontva az asztalra terített kendőt, végigsimította kétszer.

- Elvesz, tudom, ígérte - mondta nyugodtan.

E percben felnyílott az ajtó, s Tóth András, egy orosházi csendőr lépett be rajta.

- Szerencsés jó estét, hasznos beszélgetést - mondta szinte félénk hangon.

Mind köszönt neki, csak Julcsa nem, ki föl se nézett rá.

- Jó estét Julcsa - szólott most oda a magas, csontos fiú a lánynak. Még félénkebben, mint azelőtt.

- Adjon Isten kelmednek is - feleli a lány hetykén.

- Nem jöttél a bánomi bálba. Pedig vártunk.

- Ki várt?

- Hát... én is.

- Aztán kelmeden kívül még ki?

- Én nem vagyok elég?

- Nekem nem. Másnak lehet.

Györgyiné, hogy tompítsa a szóbeszéd élét, egy pohár borral kínálta meg a csendőrt. Az leült a Györgyiék sarkába, s most már oda se mert a lányra nézni többet. Julcsa meg nem törődve, hogy a csendőr, meg amazok is ott vannak, lassan leoldotta rokolyáját, pruszlikját. Mind felaggatta egy fogasra. Egy szilkébe vizet öntött, s megmosta arcát, fogait, és sötét vászonszoknyát, felöltőt vett magára.

Mintha csak a csendőr ott se lett volna, pedig az majd felfalta a szemével.

- Kinek öltöztél fel ilyen későn, Julcsa? - kérdé Györgyi Jóska gúnyosan.

- A szeretőmnek, nyolcra végzi a dolgát. Azzal volna pár szavam.

- És ki az? - kérdi a csendőr, de már most hangja fenyegető.

- Tudja kelmed úgy, mint én. De hajaszála se görbüljön, mert akkor még azt sem engedem meg, hogy egy percre rajtam felejtse a szemét - pattant fel a leány, s aztán Tóth Andrásra rá se nézve kiment az ajtón.

 

3

Úgy esti nyolc óra felé járt az idő. A nap lement már, de azért még elég világosan lehetett látni. A lány gyors léptekkel ment végig a nagy akácsoron, amely az országútra vezetett, s ott a hajdúvölgyi nádas szélén megállott.

Csendes volt minden. A napkeletnek elterülő falu fehér házai élesen rajzolódnak ki a szürkéskék ég alapjára. A Kopogi utca felett sűrű szürke por lebegett. Amarrébb, az Eötvösék határán levő akácsor fái lilaszínű árnyat vetettek a szürkés láthatár vonalára. Egyik-másik házban már felgyulladt a mécses. Messziről egy cséplőgép egyhangú dúdolása hallatszott, meg a nádasból felrebbenő vízimadarak sivítása.

A lány figyelt. Még nincs itt, hol lehet? Pedig jól hallotta, mikor átöltözött, hogy az uradalmi gép zakatolása elnémult, így hát már vége a munkának. Odakönyökölt egy akác törzséhez, s csak nézett maga elé. Itt is, ott is egy gazda tanyája. Íme, egy ilyen háza, ilyen istállója s háztája van neki is. Bánná is ő, bárcsak semmije se lenne, hogy így semmi akadály se lenne a boldogságukban. De hát azok a házak tiszták s egyszerűek. Az ő életük, meg ruhájuk, a házuk is cifra, de piszkos. Dohánylétől szagos a cafat a testén. Pedig most le is tette azt az aranyszegélyű tarka rongyot, s olyat vett magára, minőt a gazdalányok viselnek. Nem áll neki, tudja. Sápadt lehet... Kékes a szeme alja. Felemészti a vágy, a szenvedély. És az a dohány, amelynek kéjes, nehéz illatja reggeltől estig izgatja!... Úgy érzi, felbontja testét ezer tűzparányra, s ez mind külön ég, és mind egyet-egyet követel: élni, szeretni, szeretve lenni. Eh, nem áll a testéhez ez a ruha. Hisz mint kislánynak már dohánylevelek lógtak a bölcsője felett. Édesanyja, amíg szoptatta is, csak dohányt csomózott, s az első dajka-dalokat dohányfűzés közben hallotta. Aztán az átkos, édes dohánylevelek elvitték az anyját. Nem bírta ki a nehéz izgató ájért, heptikás lett. Eltemették. Nem volt, ki rájuk vigyázzon. Az öccse, a Lajkó hároméves korában felmászott a kasztenra egy köteg dohányért, amelyet el akart csenni, lebukott, s összetörte a derekát. Ma nyomorék. Ő tudja, hogy lenne olyan, mint a gazdaleányok. Tudná ő is olyan begyesen, urasan emelni a lábait, mint ők, tempózni, mint ők szoktak - de a dohány, az az... széttépi a módos tempót, s kiárasztja a szívéből azt, mit ott már rég kifejlesztett. Öltözne ő is tisztán, egyszerűen... de a dohánylé elkeveri a fehér gyolcsot, kieszi a fekete vásznat. Olcsó rongyot kell akasztani a testére, amelynek tarka virágain nem látszik a piszok, amelynek lármás színei olyanok, mint néha a lelke, midőn az érzelmek összevisszaságától majd kicsordul. Van ebben is minden, tarka, színes virág, szenny, aranyos cikornya, bársonyos szeglet, kimart alsó.

- Julcsa, itt vagy már? - kérdte Bálint, s átfogta a derekát.

- Lassan, lassan, mert megégeted a körmöd. Nem látod, hogy olyan gúnya van a testemen, mint amilyet a ti lányaitok a templom udvarára vesznek. Ne nyúlj hozzám.

- No, kis cirmosom, szeretsz?

- Szeretlek. Most nézz rám. Úgy-e nem vagyok már olyan gányós?

- Hisz azért szeretlek, mert olyan vagy.

- Elvennél azért, hogy gányós vagyok?

- Hisz tudod, hogy elveszlek az ősszel, szüret után.

- Hiszem. De csak én hiszem. Amazok mind azt hajtják, csak hitegetsz. Csak a nádas szélén csillagfénynél ígéred a házasságodat, a napfény tüze meg eloltja a szavadat.

- Hazudik, aki mondja.

- Még senki sem ismer az övéid közül.

- Ismernek a szavam után.

- Mit felelnek a szavadra?

A legény hangja megrezgett.

- Van olyan, aki ellenzi... van olyan...

- Ki ellenzi? - pattant fel a lány. - Mit vethetnek a szememre. Szűz leány vagyok és szeretlek. Ilyen menyasszonyt nem kapsz minden tanyán.

- De van olyan, aki nem azt keresi, de a tanyát, melyet a leány móringba kap. Anyám ötezerforintos leányt szánt nekem. Böske néném tízezressel hiteget.

- És te?

- Én rád gondolok, ha azokról beszélnek.

- De szót nem ejtesz rólam? Tudom.

- Anyám hallott rólad. Azt is megígérte, hogy egyszer eljő hozzátok és széjjelnéz a házatok táján. Azt mondja, a leányt háza tájáról ismerni fel.

- Huszonketten lakunk egy házban.

- De a pitvar ajtaját csak te söpröd?

- Azt is az anyád mondotta neked?

- Ő is. De ne bántson téged az, amit mond, csak téged viszlek haza, a cserepes tanyánkra.

- Hej, bár csak gaz lenne annak a tanyának a teteje. Bárcsak ne is volna meg.

- Mit érnél vele? Akkor is csak téged vennélek el.

- Hej, Bálint, attól félek, hogy csakis akkor vennél el.

- Gazda fia vagyok. Ura szavamnak - mondta Bálint dölyfösen, felhúzva a vállát.

- Leszek a szolgálója... én édes gazdám. - A lány odaborult a vállára. - Azért, hogy én szegény lány vagyok, nincs az égnek annyi csillaga, mint amennyit én kegyelmednek minden éjjel lehozok a csókjaimmal. Nem tudom, mit szeretek kelmeden. Azt-e, hogy akkor, épp akkor tért be hozzám, s úgy, ott dalolva meglepett. Vitt a nóta, elvitt... úgy éreztem, tágul a lelkem, felpattant a kis ház ajtaja, s az édes tavasz iramlott be rajta. Kelmed volt az első... A két szeme megigézett, azt hittem, mindaz, amit eldaloltam, valóság lett, s amit még gondolatba se tudtam volna foglalni, hangos szóval elárasztotta a mindenséget. Én gazdám, én uram...

És a gazda szerelemittasan vitte, vitte magával. Oda a nádas szélére, amelynek susogó rengetege ráborult a kiszáradt mocsárra, s amelynek mélye édes vággyal, forró szenvedéllyel, titkos homállyal, kimondhatatlan boldogsággal van tele...

 

4

Pár nap múltán a majori kukás pajtában fűztek a lányok. Az estalkonyat hamar leszállt, künn nagy a borulat. A mestergerendáról lecsüngő egyetlen ligroinlámpa éppen csak hogy a fűzőket világítja meg. A padmalyról száz kötéllel is csüngött már a dohánylevél. A munka gyorsan haladt. Mindegyik rekesz más családé. Mangáék épp az Annusék mellett fűztek. Annus Terka átjött a komájához, Julcsához fűzni. Ott ül most egymás mellett a két leány, mindakettő munkának vetkezve. Annus Terka kerek termetét csak egy nagyvirágos, vékony gyolcsruha fedte. Ujjai feltűrve, feje menyecskésen bekötve, hogy be ne keverje haját a dohányról leváló nehéz por.

Mindegyik leány kezében hosszú vastű, amellyel nagy gyorsasággal, ügyesen fűzték a levelet.

- Az a, Julcsa! Úgy mondták nékem a bánomi legények.

- Hazudtak, mert én voltam az első szeretője, tudom.

- Lehet - felelt rá Terka, s nagy gyermekszemeivel csodálkozva nézte Julcsát. Öt éve, hogy egy házban laknak, de azért még mindig megbámulja pattogó szenvedélyét, szikrát hányó szemeit. - Én ugyan nem bánnám, ha lett volna neki tíz is... A Czombos Mihály még gyereklegény, így nem is lehetett neki... Elég baj rám nézve, hogy azt kell tudnom, hogy utánam lesz még neki vagy tíz...

- Hát nem várod meg?

- Megvárjam? Hogyan? Én tizennyolc éves vagyok, a Mihály meg négy év múlva kerül sor alá, aztán meg még legalább két év... Öreg leány lennék, mire elvehetne, akkor meg már úgy se kellenék neki.

- És te ebbe beletörődsz?

- Mit tegyek?

- De ha csókol, nem szalad át a hátadon a hideg, hogy a jövő nyáron már tán mást ölel a karja?

- Ugyan, ne ríkass hát meg - s a leány sírva fakadt.

- No ne sírj hát, hisz csak kérdem. No te bolond golyhó. - És Julcsa nagy hévvel összevissza csókolta a sírástól csak úgy ziháló, nagy, kerekre hízott leányt. - Ne bomolj. Gyerekember szerelmét könnyű pótolni. Hisz még azt se tudja, mért csókol. - Mihály után lesz egy derék gazdád, aki megbecsül, s ha átfogja derekadat, tudja azt is, hogy ilyen derék leányt nem ölelt még, ilyen meleg szív nem volt az övé...

Annus Terka mosolyogni kezdett a könnyei alatt.

- Aztán... tudnál ilyet? - kérdezte halkan.

- No nézzék ezt a csifincset, máris erre gondol. Hát a Mihály?

- No most meg azt nem akarod, hogy megvigasztalódjam. Julcsa, de nehéz is veled. - És a leány megint sírni kezdett.

- No nézzék ezt a két lányt, összeül sírni, ahelyett, hogy dohányt fűzne - szólott át a rácson egy fiú, ki e percben lépett be a pajtába. Végignézett nagy méltósággal rajtuk, lassan bejött hozzájuk. Nagyot lépett, lassan mozdult, akár csak egy királyfi. Fiók Szent Lászlónak is csúfolták a gányók. Czombos Mihály volt, a Terka szeretője. Odaállt a lányok elé, s nyugodtan felvett egy csomó dohányt, és nézegetni kezdte.

- No Mihály, épp a szeretődet vigasztalom. Azt mondja, meghal, ha nem mehet hozzád.

- Tüstént el nem vehetem - felelt rá a fiú, méltóságos lassúsággal leülve közéjük.

- Nem veszed biz azt el soha, mert nem lesz bolond megvárni.

- Elébb, mint téged a Bálint - viszonozta Mihály, s fűzni kezdett ő is.

- Hallgass, mert megbánod - szisszent föl Julcsa, odadobva a lába elé egy köteg dohányt, amelyet kezében tartott.

- De úgy van. Büszke lány vagy Julcsa. Mi nem kellettünk neked soha. Nagyravágyó; tudja az egész major. Kávén meg mazsolán akarsz ezentúl élni, meguntad a vöröshagymát.

- Azt mondják? Azt?

- Azt. Meg hogy a Bálint csak bolondít. Én nem bánom, semmi közöm hozzá. De néked jobb lesz tudni róla, azért mondtam el.

- Ugyan hagyd el, ne bosszantsd a Julcsát - vágott szavába Terka, s odasimult hozzá.

- Gazdaember lenézi a mi fajtánkat. Ezért nem szeretem, ha gányó utánuk jár - folytatta Mihály, nem hagyva magát félbeszakíttatni, éppoly méltósággal és komoly hangon.

- Hát én, én - pattant fel ülőhelyéről most Manga Julcsa - jártam valaki után, vagy látott valaki valaha egy lépést legény felé tenni? A nőválaszon nem ültem mindig... mert nincs a véremben, hogy én kérjek meg egy legényt... te mégis azt mered mondani.

- Én azt mondom Julcsa, amit tudok, hogy gőgös vagy, és szegény vagy. A szegénynek meg alázatosnak kell lenni, hogy boldoguljon.

- Te se vagy a rátóti zsidó keresztfia.

- Nékem nincs szükségem arra, hogy gőgös legyek, arra se, hogy alázatos. Hétköznap a dohánylevél között ülök... de dalolok azalatt is. Vasárnap meg, ha bálba megyek, a gányó lányok megismernek, akkor is, ha csak hat forintos a csizmám, s megismernének, ha színaranyban állanék is előttük.

- Meg ám, Szent László.

- Annak neveznek, mert felfelé nézek, hogy a mestergerendába be ne üssem a fejemet.

- Majd a Terka lakodalmán beszélek még veled egyszer - és Julcsa felnevetett.

- Azon is eltáncolom veled a csárdást, ha a gazdák ülve hagynak is.

- Ugyan legyetek egy kis nyugodalommal, Julcsa már úgyis eltépte mind a dohánylevelet...

- Az az ő dolga. A Bálint elveszi így is. Ha az ő felesége lesz, úgyse fűz többet.

De most már Julcsa nem figyelt. A szérűskertről nóta hallatszott. Egy gányó nóta, de tudja jól, hogy gazda dalolja. Odavetette egy csomóba a dohánylevelet, rá se nézve azokra, kisettyent az ajtón.

- Megbánja még, meglátod.

- Nem jóra visz az, ha a leány fut a legény után, kivált ha gazdag a legény.

- Ne hidd, hogy a pénzét szereti, én ismerem. Csak a szíve kapja el... Most is csak annak a szavára hallgatott...

- Csak annak a szava felelet nélkül ne maradjon...

- Mihály... az én szavamra ki felel?

- Az, aki a dohányod fűzésében is segítségedre vagyon - felelt a legény, s nagy méltósággal átfonta a leány derekán a karját.

 

5

A Julcsa meg futott-futott végig a pajta szélén, ment a hang után. Csillagtalan az éjszaka. Minden csendes, csak a nóta hallatszik. Ott a nagy szalmakazal aljáról szól hang. Nyomtatás után Bálint lepihent, s még a pipája ki nem égett, eldalolta a szíve szerelmét.

A leány megállt előtte.

- Dalos a kedved, Bálint?

A legény felriadt.

- Hát lejöttél...? Hát eddig sohase jöttél ide. Nem akartál a világ csúfja lenni... így mondtad. - És a legény karja tágult.

- Nem úgy. Nem csókolózni jöttem. Van itt még rajtunk kívül valaki?

- Amott a szalmakazal túlsó oldalán az öreg Bús, meg a Kunos Mihály szalonnát sütnek, a többi már alszik a kert árka szélén.

- Jól van. Annál jobb... Hallgass rám... Ezek mind csúfolnak, bántanak. Mert eddig mást nem szerettem. Hiába járt utánam három határ legénye. Most azt hiszik, a pénzedbe szerettem. Attól nincs se nappalom, se éjjelem.

- Hiszen tudod jól, hogy én nem hiszem.

- Ez nékem nem elég. Nem akarom, hogy leszóljanak. Ha a tieid megadják nékem a tiszteletet, a többi is tisztelni fog. Ha anyád ellátogat hozzánk, nékem is jobb dolgom lesz. Akkor még elvárok valameddig.

- Az anyám?

- Az. Hisz ígérted, hogy még a nyáron eljő.

- Jól van, legyen, ha addig élek is, de elhozom. - És a szerelemittas legény két szeme felvillant. - Szeretsz hát?

- Szeretlek... Tudod, hogy nincs szívembe zárva, csak a te képed, csak a te szavadra hallgatok, csak a te nótáid kavarognak a szívemben. Tudod, tudod jól - s a leány leült Bálint mellé a szalmába.

- Lesz egy kis házunk. Mert ha magam gazdája leszek, apám rám íratja a kis rátai részét.

- Lesz két olyan dolgos kezed, mint amilyen családodban nem volt még. Dalom betölti nemcsak a kis házat, de az apai juss egész területét. Amit lámpagyújtáskor mondok néked, arra a feleletet a hajnali csillag adja...

- Lesz két kis tehenünk is. Az egyiket anyám ajánlotta, úgy ígérte az esküvőmre.

- Még akkor is, ha engem viszel a paphoz?

- Hisz te fogod fejni majd, gyönyörűm.

- Lesz kertünk is? Lesz benne majoránna?

- Lesz benne virág. Meg mák, paszuly, szőlő. Te sütöd nékem a túróslepényt szombat este.

- Te meg szombat éjszakáján, mikor kifekszünk a küszöb elé, átfonod a karodat a derekamon, aztán elaltatsz édesen, csitítva szívemet, csitítva a csókjaiddal.

- Így - s a legény át akarta fonni a leány derekán a karjait. De a leány nem hagyta magát. Felugrott. - Nem, nem. Csak ma nem... Az Isten áldjon Bálint - és fejére húzva a fehér kendőt, eltűnt a sötét éjszakában.

 

6

A lány hazafelé indult. Alighogy kiért azonban a szérűskertről, egy magas ember állta útját. Tóth András volt.

- Rám leselkedett kelmed, ugye? - kérdte a leány, megriadva, de azért hetykén.

- Rád. És most már szemedbe mondom, hogy nem jó úton jársz. Én elvettelek volna.

- Ugyan, úgy-e, hát azt hiszed, mentem volna hozzád?

- Jobb amannak a szeretője lenni?

- Hallgass, András! Elhallgass!

- Nem, nem hallgatok. - És most az erős legény megfogta Julcsa kezét, s úgy megszorította, hogy az felszisszent. - Eddig nem mertem szólni néked. Nem tudom mi volt, az életem csak veszedelem, de ha szembe találtam magamat véled, olyan lettem, mint a ma született bárány. De ma nem félek. Nem... Elmondom, ami a szívemet nyomja. Szeretlek, tudod. Szeretlek úgy, hogy bűnbe kergethetnél, hogy az édes szülőmet meggyilkolnám érted... te meg csak nevetsz rajtam, s nem hallgatsz a szavamra. Mondták, szeretőd a Bálint, tudtam, hogy vele táncolsz minden bálon, hogy az ő gyűrűit hordod, hogy... de, hogy az éjszakákat vele...

- Ki ne mondd, András! Ki ne mondd!

- Kimondom, miért ne mondanám. Hisz most már úgysem veszítek vele semmit, hogy az éjszakákat nála töltöd, azt csak ma este tudtam meg... Mert ugye, úgy van?

- Higgyen, amit akar. Ott járok, amerre nekem tetszik, arra nézek, kire kedvem tartja, annak a gyűrűit hordom, akiét elfogadom.

- És azt ölelem, csókolom, akit szeretőmnek elfogadtam. Julcsa, ide jutottál?

- Csendőr, kísérj be, lehúzom a kendőmet. Állíts a pellengérre!

- Julcsa, Julcsa, hallgass reám. Ahogy én szeretlek, annak még az árnyékát se közelíti meg annak a gazdának a gondolatja... Tud is ez a gazdanép szeretni! Csak a kétszer-kettőt tudja.

- Azt, hogy énrólam mit mondtál, azzal nem törődöm. De Bálintot ne vedd nyelved hegyére, mert megbánod.

- Nincs mit veszítsek, ha te nem szeretsz.

- Nem, nem szeretlek. Elmondom ma, holnap, mindennap. Se feleséged, se társad nem lehetek... Menj utadra, András.

- Megyek. Az Isten meg fog verni, nem azért, hogy az én társam nem lettél, de hogy mással bűnbe estél.

- Ha megver, én tűröm, nem te. Az Isten megáldjon, András - s most, mintha a leány szívében megrezdült volna valami: - Szánlak, András. De nem tehetek érted semmit. Az Isten áldjon.

A leány ment útjára hetykén, de azért a szíve mélyén sajnálta Andrást, annyira sajnálta, hogy még azt se vette neki zokon, amiért azt merte neki mondani, hogy most már úgyse venné el feleségül...

 

7

Bálint meg másnap - vasárnap reggelre - hazament, pedig nem volt szándékában. Beszélni akart az anyjával. Künn volt a tanyájuk, közel a Gyopároshoz. Magas part szélén épült, az udvarban néhány eper- és cseresznyefa. Egyik oldalán istálló, a másikon szérűskert. A tanya körül nagy darab föld, hatvan hold. Ez kettőjüké lesz, Bálinté meg a testvérnénjié, ki egy vásárhelyi gazdához ment feleségül.

A házban még a szülőin kívül az édesanyja húga, a kora özvegységre jutott Keresztesné, Böske néni, mint ahogy a hármas-falu nevezte: Kopog, Ballarész, meg Homokhát, s annak egy kis tizenegy éves leánya, a Julcsa lakott. De csak édesanyja volt otthon. Az öreg, száraz, csontos asszony a kemence oldalán ült, talpig sötét festőruhában, derekán vastag húszforintos gyapotkendő, ha mindjárt július van is.

- Azt véltük, haza se jössz - mondta az öreg asszony, hogy Bálint belépett az ajtón. - Vasárnap ritka vendég vagy itthon, Bálint.

Bálint leült a lócára, maga elé vetette kenyeres tarisznyáját.

- Hazajöttem tisztálkodni.

- Majd a fejed megmosásával kezdem el. Csak nem mész a Zalaiék felé. Pedig tudod...

- Hallgasson reám szülém - szólt szavába hirtelen Bálint -, nem veszem el azt a lányt. Nem szeretem.

- Ki beszél szerelemről? Tán még nótát is tudsz a szeretkezésről, mi? - nevetett az öregasszony, de nevetése köhögéssé csorbult. És minél jobban köhögött, annál gyorsabb, élesebb lett a szava. - Nem kell néki a Zalai Örzsi, hogyis kéne? Az apjának hatvan holdja van az orosházi határban, s a lány magába van rá. A szőlők szélén pedig négyszázötven forint a kis hold ára. Hogy kéne az az én Bálintomnak.

- A szívemet nem is kérdi.

- A szíved tartja majd el a gyerekeidet?

- Anyám, tudja kelmed jól, hogy Manga Julcsát szeretem.

- Ne beszélj erről. Mit ér neked az, ha szereted. És mit ér nekünk? Ezzel se te, se én nem leszünk gazdagabbak.

- Csak az a pénz ér hát valamit a világon?

- Csak. A szerelem elröpül, nyoma se marad. Nézd a sok szocialistát, ez mind szerelmes szívvel fogott feleséget, mert mivel fogott volna egyébbel? Most mégse telik be a szerelemmel. Elhallgat a szív, ha üres a gyomor.

- De a mienk nem lesz az.

- Apád földjére számítasz, meg a kis rátai tanyára? Apád csak kitagad, ha elveszed - mondta az öregasszony véghetetlen nyugalommal.

- Két karomat nem vághatja le - felelt reá Bálint éppoly nyugodtan.

- Azt nem, azt majd az élet töri meg.

- Anyám, ígértél nékem valamit még régen, még mielőtt a Zalaiék hatvan holdjáról szó lett volna ejtve.

- Ígértem neked sok mindent, te is azt ígérted mindig, hogy engedelmes cselédünk lész.

- Az leszek. Csak egyet tegyen meg. Olyat, amit ígért. Jöjjön el a Mangáékhoz csak egyszer. Ha meglátja Julcsát, tudom, közbenjáróm lesz az édesapámnál.

- Ezt ígértem, meg is tartom. De apádnál csak a menyasszonyod értéke szól majd érted.

- Julcsa aranyat ér.

- Ezt mondod, mert szereted.

- Kelmed is meg fogja szeretni.

- Én elmegyek veled, körülnézek náluk, hogy megmondhassam, mit tartok róla.

- Mikor jön hozzájuk?

- Akár ma is. Minél előbb, annál jobb. Az Annusné, kivel laknak, úgyis ángyom. Azt látogatom meg, s akkor őket is kinézem.

- Csak le ne nézze őket...

- Azt látom majd meg, ami látható. A szemeimet meg az Úristen adta nékem.

Bálint nagy örömében nem tudott hová lenni. Kisietett az ajtón, megmosdott a kútnál, hamar magára rántotta a tisztát, befogta a két mezőhegyesi lovat, s úgy bepótyikálta nagykendőkbe az édesanyját - a júliusi napon - úgy, hogy az pipacspirosra pirulva ült az oldalán.

 

8

Amint Csepcsányiék kocsija megállott Mangáék háza előtt, a gányók mind künn voltak a napon cifra ruhában. Ünnepeltek. Ott virított a Manga Julcsa sáfrányzöld selyemviganója mellett, amelyre szürkéskék selyem átalvető kendő borult, az Annus Terka sárgás rózsaszín rokolyája, s a Badar Rebeka fehér felöltője, nagy virágos narancsszín szoknyája. Mindegyiknek hajában, kezében, mellén lángszín muskátli. Köztük vegyesen a legények vörös ingben, fehér ráncbaszedett gatyában, sűrűn pitykézett mellényben.

Manga Julcsa, ahogy meglátta az érkezőket, pár lépéssel elindult feléjök, végigsimította a ruháját, azután megállt... várni. Hátha mégse hozzájok jöttek.

- Eljöttem - szólalt meg Csepcsányiné, hogy leszállt a kocsiról - az ángyomat, Annusnét, meglátogatni. Otthon van Terka?

Terka lesegítette a ruháiba bonyolult öregasszonyt.

- Nincs itt - mondta, megcsókolva arcát. - Bánomba ment, Pál bátyámékhoz, de azért fáradjon be nénémasszony a mi szegényes házunkba.

- Hát nem hozzám jöttek, nem - gondolta Julcsa, s az egyik kezében levő muskátlit lassan szétmorzsolta.

- Ezt itt... a Manga Julcsa - ugye? - kérdezte Csepcsányiné, odafordulva Julcsához. - A Madarászné komámasszony húga (hát csak erről ismersz, erről - zengett a Julcsa fejében). - Derék lány, pajtásod Terka, ugye? Együtt laktok?

- Együtt, néném, meg Volenszkiékkal és a Györgyi Mihályékkal. Szegényesen vagyunk.

- Kis házban nagy boldogság elfér - szólalt meg most Julcsa.

- Nagyba is elfér az, húgom. Nagyba is - felelt reá Csepcsányiné.

Ezalatt Bálint levetette a lovak istrángját, odajött a ház elé, s a gányó fiúk közé keveredett. Az öregasszony Terkával bement a házba. Julcsa dacosan künn akart maradni, de Bálint intett neki, erre bement ő is.

- Hát melyik a ti részetek, ez? No, ide ülök, miután hozzátok jöttem el látogatóba. Csinos nagy ház, tele van.

Terka leült mellé, Julcsa pedig a saját szegletükbe vonult, s ott kihúzta a sublót egyik fiókját, úgy tett, mintha keresgélne benne valamit.

- Csinos ház. És ez a tengersok viganó mind a tied, Terka?

- Az a, néném. Most is hét van rajtam ez alatt - mondta, felhajtva a selyemszoknyát.

- Persze, persze, telik nektek. Énnékem sohase volt háromnál több egyszerre a testemen. - Persze, persze. Ti bírjátok.

- Mi nem bírjuk, néném - szólott oda most Julcsa, pártját akarva fogni Terkának. - De nénémasszonynak egyebe is volt, mint a teste, nem kellett annyira csinosítani, mint minékünk. Minket nem vehetnek el az apánk négy ökréért, mert neki nincs.

- Ejnye, de igazat is szóltál. Engem csak azért vett el az uram.

- Azt nem mondtam, néném - felelt most hevesen Julcsa, vérvörösre pirulva. - Csak úgy magunkról beszéltem.

- Ti kényesek vagytok. Mi nem voltunk. Selyem viganó se volt rajtam, mint lány, sohase. Két átalvető selyemkendőm volt, az egyiknek hat forint volt az ára, a másiké négy. A tied mennyijébe volt az apádnak, Julcsa?

- Semennyiébe se. Magam szereztem a múlt kukoricatöréskor. Tizennyolcat fizettem érte.

- Erre persze jutott. Erre mindig jut.

- Jut másra is, néném - szólott közbe Terka, hogy csitítsa a két beszélőt. - Nézze, ez a láda tele van vászonnal, ezt a Julcsa mind a saját keresményéből szerezte...

- Persze, persze. Ez a lakodalomra készült. Módos ember fia kerülgeti a szép leányt, hát tizenhat vég vászonra lesz szükség, hogy az ágyakat befödje véle...

- Nem kell nékem egyéb, mint egy kis kunyhó gazfedele s abban egy vacok szalma. Boldog leszek én azon is azzal, akit szeretek - vágta oda Julcsa mind élesebb hangon.

- Boldog-e? De jó is a dolgotok. Az én édesapám nem mert volna négy szekér bútor nélkül elküldeni az uramhoz. Úgy tudták az én gondos, bölcs szülőim, hogy mikor a tejfel elfogy, akkor nincs már méz se.

- Az Úristen nem csengő aranypénzért árulja a kis méheknek a mezei virágok mézét.

- De a koldustarisznyába se juttat belőle.

- Koldus az, aki kér, könyörög. Énnékem mindig magasan volt a fejem. Nem tudtam megalázni magamat semmiért.

- Büszke lány vagy, gányó Julcsa, büszke lány - vágott vissza az öregasszony, de mind nyugodtan, mozdulatlanul. Még ajkain is csakoly egyforma változatlan mosollyal, mint mikor leszállott a kocsiról. - Büszke, persze selyemruha a testeden. A suhogása bátorít...

- Nem az, de a szerelmem. Tudja meg néném, hogy az, akit szeretnek, az méltán büszke lehet, mert azt az Isten pártolja.

- Akkor az is fog, tudom, megvédelmezni, ha a szegények szegényei lesztek, ugye?

- Az, akkor is. A szegényt szereti az Isten a legjobban.

- De nem azt a szegényt, ki selyemmel födi a rongyait.

- Ne bántsa néném. Nem ismeri, milyen jó, derék lány az. Színaranyat ér a szíve - szólalt meg Terka, aki félve figyelte a két asszony harcát.

- Hagyjad el Terka, hisz azért jött ide, hogy legyalázzon.

- Azért jöttem ide - mondta az asszony, s nyugodtan simogatta a kezében levő keszkenő szélét -, hogy megmondjam néked, hogy hiába jársz a fiam után. Jobb, ha idejekorán éntőlem tudod meg. Menj máshoz, ne vesd a szemeidet mindjárt a legderekabb s legpénzesebb gazda fiára. Mert az csak addig pénzes, míg téged nem ismer. A mi fiunkat nem gányó lánynak neveltük, a mi portánkon ne érezze senki a dohánylé szagát...

De ezt már Julcsa nem bírta tovább. Felpattant ülőhelyéből, odament az öregasszony elé és szembenézett vele:

- Ismer? nem ismer? Szegény ember lánya vagyok. De... csak úgy megyek a fiához, tudja meg, hogy ott hagyja értem mindenét, pénzét, tanyáját, családját. Hogy csak úgy megyek hozzá, ha koldus lesz. Koldus vagyok, koldus legyen a párom.

Ezzel kiment.

A házajtónál Bálint várt reá. Körülte a gányók.

- Megmondtam anyádnak is, megmondom neked is. Úgy megyek hozzád, ha elhagyod értem apádat, anyádat, el pénzedet. Mert csak így vagy az én nyomorúságomhoz méltó. Gazdaemberhez nem megyek.

A gányók szemmeresztve hallgatták. Czombos Miska szólalt meg:

- Igazad van. Most már veled tartok. Akinek nem tetszik, amit a Julcsa mondott, megfelelek neki én.

- Ne akarj az olyannak prókátora lenni, kinek nincs szüksége reá - mordult rá Bálint, félrelökve a fiút. - Te meg gyere Julcsa innen velem, még nem késő. Békéld meg anyámat, s menjünk aztán a paphoz.

- Én... őt? És ha azt mondanád, tépjem ki a szívemet gyökerestül, hamarább megtenném. Amint mondtam, úgy van. Most terajtad áll, hogy az enyim lész-e vagy másé. Szegény sorsban veled megyek. Nem az én gyomromnak való a gazdák kenyere... Isten áldjon...

És a lány, a többi gányó legények-, lányoktól követve elment.

Bálint egyedül maradt. Odabenn meg szegény Annus Terka nyelte a keserű falatokat egyre-másra, Csepcsányiné meg csak tartotta szóval.

 

9

És Manga Julcsa várt. Napok múltak, s Bálintról se hír, se hang. A munkába embert állított maga helyett. Izenetet meg nem küldött a lánynak semmit.

Julcsát majd elpusztította a lelkében lázongó szenvedély. Se éjjele, se nappala nem volt. Szólni meg nem szólt senkinek. Nem engedte a büszkesége. Dalolt egész nap, hogy azok ne sejtsék, mi marja a szívét. Pedig a fennhéjázó szavával megnyerte mind a gányókat. Mind neki adott most már igazat. Nem volt melegebb szószólója Czombos Mihálynál, aki pedig idáig lenézte, mert azt hitte, csak a legény pénze után bomlik.

De mit törődött ő most ezzel? Mit a szóbeszéddel? Mit bánta volna, ha az egész világ felfordul is, csak Bálintról jött volna hír.

Esténkint leste a Hajdúvölgy szélén, tán odajő beszélni véle... Tán akadályok vannak az útjában, azért nem jöhet, tán ez, tán amaz. Szabadszenttornyáról meg csak jöttek a részesek, de büszkesége nem engedte, hogy tőlük tudakolja, hogy mi van Bálinttal.

Így telt el egy hét. Vasárnap Juci néninél, a Homokháton volt bál. Hítták a lányok, Terka meg Rebeka, menjen velük. Nem akart. Bálint nélkül úgyse érne a bál semmit...

- Ugyan hagyd el, hisz még azt mondják, ott hagyott, azért nem mutatod magad - ejtette ki Terka.

- Azt mondják, azt... Akkor megyek... Nem látta még Manga Julcsát senki se sírni, nem is fogja.

És a lány felöltözött a legszínesebb ruhájába. Fejébe, hajába piros szegfűt tűzött. Rózsaszín szalagot font a hajába, s hat alsószoknyát vett a selyem viganója alá. Olyan kényes volt, mint még soha.

Suhogott a sok szoknya körülte, illatozott egész teste a rozmarintól, szagos majoránnától. Napbarnult nyakán tíz sor kláris, arany gyöngykoszorú övezte a fejét. A fülében két nagy máriás-arany fülbevaló. A füle mellett egy egész csokor téglaszín muskátli.

Amint kilépett a házajtó elé, a két másik lány irigységgel, elragadtatással nézte. Ilyen szépnek még nem látták sohase.

Amint végigmentek a homokháti főutcán, a gazdalányok mind összebújtak szapulni. Ez az a híres Manga Julcsa, ki a Csepcsányi Bálintra vetette a szemét, ez az, ki azzal kérkedik, nem kell néki se pénze, se háza. - Ez az a híres gányó lány, kiről hét nótát csináltak egy takarás alatt.

Éppen három órát ütött, hogy befordultak a Juci néni kapuján. Az udvarban volt az egész mindenség. A nagy eperfák alatt táncolt a hármas falu egész fiatalsága.

Ott volt Misinszki Franci sötét gyászruhában (nem tudom, kit gyászolt olyan vígan) az újdonsült urával. Ott Guba János meg a felesége, kit a tavalyi szénagyűjtéskor választott künn a sós tó partján, három lány közül. Ott Molnár Jánosné, madárkaszerű arcélével, meg a derék Jánossal, ki kötelességtudólag, nagy figyelemmel és becsülettudással táncoltatta pirinkó feleségét. Meg Berta Pál, kivel Molnárné, mint ahogy az írás mondja: "ült egy meleg subában, no de persze régen, még kislánykorában". A subát Bertáné sikkasztatta el valami vándorlólegénnyel, hogy ne legyen többé szóbeszéd róla.

Meg a csendes Éliásné is eljött a falu széléről, gyönyörködni a süldő legény fiában, kiből olyan híres táncos lett.

Meg Rétes Mari, magára rántva legszebb tarka viganóját, kijött Orosházáról, hol szolgálatba lépett, és itt nyolc major gányósága, elvegyülve fehér gyolcsgatyájú, kackiás kis kalapjukban, a gazdafiúk fekete, finom posztó-mándlijai között. - Hányféle szín a sárga napfényen, a fehér ingek, gatyák szinte vakítóan világítanak ki a tarka selyemkendők, színes viganók közül. A homokháti paraszt-banda húzza, odabenn meg két cigánynál néhány legény mulat.

Bálint nincs a táncolók között. De hogy is lenne, hisz itt úgy se táncolhatna mással, mint a "gányó-lánnyal".

Azért Julcsa csak elmegy a táncba. Hisz itt minden legény, lány tudja a történetét, itt hát nem lehet bús, levert. Itt nem láthatják, csak csapongó kedvét, három határban híres táncát. Györgyi Jóskával járja. A legények között ő a legjobb táncos. A legény méltósággal, lassú lépéssel kezdi, ő azonban gyorsítja. Táncol, mintha csak minden egyes lépéssel a szíve bánatján könnyítene, annyira rezeg egész teste, oly szenvedéllyel járja.

A csárdás alatt azonban eszébe jut, hátha Bálint az ivók között van, hátha egy pohár bor mellett várja... nem akar addig táncolni, míg megérkezik.

A tánc végeztével odasiklik az ivó ajtajához. Odabenn csak Tóth András, meg egy társa isznak. Széles a kedvük, hangzik a daluk, két cigány húzza nékik, de annak a két cigánynak még a cincogásából se hall az ember semmit.

Míg engemet szerettél,
Piros csizmát viseltél.
De mióta nem szeretsz,
Mezítláb is elmehetsz.

Így dalolja a csendőr. Érti a lány, ellepi két arcát a vér. Hirtelen a táncolók közé vegyül, s még feléje se néz többé az ivónak.

Senki... senki. De hát hol lehet? Hát csak ilyen volt a hűsége, olyan, mint az árvalányhaj virága, amelyet az első nagyobb szél elkap, s elvisz oda, honnan nincs visszajövetel! Eh... annál jobb, hajtja a lány. És táncol, táncol őrült szenvedéllyel. A legények meg majd szétszedik. Hisz azelőtt csak nagy nógatásra ment el egyik-másikkal. Most meg nem nézi, ki kéri, megy mindegyikkel, és szinte tüzes szenvedélyével lávát önt a lelkébe is, akivel táncol. Mert a legény is mind úgy járja az oldalán, mintha ennek az egy táncnak végeztével már egyenesen az örök fényesség birodalmába kívánkozna. Julcsa lángszín rokolyája perdül, kibomlott piros szalagjai körülövezik testét, megrezgő ajka kéjes szenvedélytől liheg, szikrát hány a szeme, minden izma mozdul, úgy táncol, mintha csak nem is a testével, de a féktelen kíntól megtelt lelkével járná a csárdást arra a hegedű hangjára, amely boldogságról, szerelemről húzza ezt a keserűt!

Egy tánc végeztével, egyszer csak odasiklott hozzá Juci néni, s letörülve az izzadtságtól gyöngyöző arcát nagy piros kendőjével, így sóhajtott fel:

- Hej, ha nékem ilyen szolgálóim volnának, mint te vagy Julcsa, nem volna üres az ivóm hétszámra.

Julcsa szürke szeme szinte bogárszínűvé vált, oly sötéten nézett vissza Juci nénire:

- Nem fogadna fel tán szolgálójának? - kérdte élesen.

- No, ne haragudj hát lányom. Ennél én úgyse tudtam volna többet mondani a táncodról.

De a leány oda se figyelt már rá, odadobta magát egy új táncosa karjai közé, s csak járta-járta tovább. Késő este lett, s csárdása még csak oly tüzes volt, csak oly szenvedéllyel járta ki a muzsika minden hangját, mint kezdetben, amint épp egy friss kellő közepén meglátta, hogy Bálint lassan... mint akinek nem sietős a dolga, belép a kocsma kis kapuján.

Julcsa azért csak táncolt, mintha nem is látná... A csárdás végeztével aztán felment a ház sötét folyosójára épp az ivó elé, s ott várta. Itt lesz a legjobb hely, mert sötét is, az ivók zajától meg nem hallatszik a hangjuk.

Egy fél percig egyik se szólt, csak álltak egymás mellett, végre Bálint törte meg a csendet.

- Egy hétig küzdöttem. Egy hétig - mondta megcsukló hangon. - Nem bírtam velük, és most...

- És most eljöttél ugye... megmondani, hogy velem maradsz, és megélünk a két kezünk munkájából - szakította félbe Julcsa hevesen, közeledve Bálinthoz.

- Most eljöttem - s Bálint akadozva folytatta -, tudod, hogy szeretlek, tudod. Nem lesz soha más a szívemben, csak végtelen szerelem... irántad. De így nem lehet. Nem, nem lehet... Az öregjeim kitagadnak. De nem ez fáj. Az apámat szeretem, nagyon öreg már és gyönge. Szüksége lesz rám nemsokára. Látod, mit tehettem... Meg kellett tennem. Akad még néked vigasztalód, Julcsa. Énnekem nem lesz ebben az életben boldog napom többet. Koldushoz ne menjél!

Elhallgatott, kereste a szót. A lány meg nem felelt rá semmit. Nem hitte, nem, amit hallott. Hát ilyen is lehetséges? Annyira nem várta Bálint szavát, hogy szinte beledermedt a hallatára. Szinte a szíve megszűnt dobogni, szinte elalélt a lélek benne.

Hallgattak mind a ketten. Az udvaron azok új csárdáshoz kezdtek. Odabenn meg a két cigány csak cincogott. Tóth András harsogó hangja meg elnyomta a két muzsikás visszás hangját -, s csak folytatta a nótát folyton: "Mezítláb is elmehetsz..."

Ismét Bálint szólalt meg:

- Mit tehettem? Voltam Zalaiéknál. Egy hétig kértem apámékat, könyörögtem egy hétig.

- Egy hétig! egy hétig! - kiáltotta be a hangos éjszakába a leány. - És egy örökkévalóság fogja bánni, amit meg én követek el. Kövess! - mondta tompa hangon Bálintnak. Aztán feltárta az ivó ajtaját, ott András a cimborájával, odakönyököl az asztalra, s csak dalol. A kocsmárosné egy liter bort tesz éppen eléje.

- Tóth András, tudom, nem kellek már neked hitestársul. Nem is kívánom ezt a tisztességet. Jobb lánynak való ez, mint én vagyok. A Gányó Julcsát nem viszik a paphoz, az csak ölelni jó. Leszek a szeretőd, ölelj át... Kelmed meg, Juci néni, ha dalos, nótás szolgálót akart, hát leszek én olyan, hogy még a homokháti pap szava se hallik, fogadjon meg, leszek a cselédje...

És odament Tóth Andráshoz, lebontotta nyakáról az odakötött kis selyemkendőt, s odanyújtotta néki. Az félig mámorban, mint ki maga se tudja, ébren van-e vagy álmodik, átfonja karját a leány dereka körül...

Bálint, egyet káromkodva, mint párduc, ott terem, s ki akarja a karjai közül tépni. De a leány megnyúlt derékkal, erős karral visszalöki, úgy, hogy a poharak közé esik.

- András a szeretőm, ne legyen gondja kelmednek rá.

A lármára a táncolók is bejönnek. Julcsa egyenesen szembe néz a mindenséggel.

- Vezessétek ki ezt a legényt. Szememre hányta, hogy az András szeretője vagyok. Hát igaza volt. Az leszek. Vigyétek innen, mert elvesztette a fejét, megártott neki, hogy gazdalánnyal volt a papnál. Ti meg, lányok - fordult oda a két gányó lányhoz, Rétes Marihoz meg Annus Terkához - mondjátok meg otthon, hogy a Julcsa nem olyan lány, akit el is lehetne venni. Az csak csárdába cégérnek való. Igazuk volt... Beszegődtem a Juci nénihez. Itt majd megbecsülnek...

És a szilaj leány odavetette magát András karjai közé. Bálintot meg a gazdalegények körülfogták, s erőszakkal kituszkolták az ivóból.

 

10

Reggelig dalolt, mulatott az András oldalán, csókolta az ajka, ölelte a karja... Csak a szívében volt véghetetlen némaság. Mikor aztán a csendőr mámorosan elhagyta, s a két cigány is kilódult a csárda ajtaján, a leány szinte bambán kérdte magától, igaz volt-e mindez vagy álom? Hová jutott és hogyan?... Maga se tudta. Egy lépést tett csak előre, s ezzel lecsúszott, le a lejtő legaljára. Miért? Hisz Andrást nem szerette... Bálint meg nem érdemelte meg a szerelmet. De most már késő a bánat, késő...

Reggel még munkához se foghatott, hisz nem volt vele egyebe, mint ez a tarka köntös, csupa selyem, arany a testén. A Juci néni meg boldog is volt nagyon, hogy egy ilyen szolgálót kapott, hogy hagyta volna már első reggel dolgozni! Hisz még így tán el is kedvetlenedett volna a dologtól.

Míg az öregasszony benn a szobában rendezkedett, porolt, Julcsa leült a tornác lépcsőjére, és nézett maga elé... A szomszéd szőlőben egy ember kapált. Nem volt éppen fiatal, haja is deresedett már, ráncok boronálták be a képét, de azért a szemeiből fiatal, ifjú szív melege sugárzott ki. Horváth János volt, a nazarénus.

A lány csak nézett maga elé.

Az ember úgy látszik, hallott a históriáról, mert munkája közben nem egyszer feltekintett reá. Míg egyszer csak, hogy tekintetük összevágott, megszólalt.

- A Manga András leánya vagy, ugye húgom?

- Az - felelt rá a lány röviden.

- Ismerem apádat. Györgyiékkel laktak egy házba, tudom.

- Azokkal.

- Reggelig tartott a bál?

- Nem, csak az ivóban táncoltunk.

- Te is? A Manga András lánya.

- Az vagyok. Gányó Julcsának is hínak. Nóta is van rólam.

- Ez nem érdem.

- Nem? Az se, ha az ilyen szegény ember lánya csendőrökkel mulatja át az éjszakát?

- Az meg már éppen bűnös cselekedet.

- Hát ez nem bűnös, ki otthagyja szeretőjét, s olyat vesz el, akit nem szeret?

- Az olyan elkárhozik.

- Mit ér az nékem?

- Csak az Isten malasztja ér valamit.

- Kelmed tán hivő?

- Krisztusban hiszek.

- Én is hittem az Isten igazságában eddig. Most kiben higgyek, ha a szeretőm szavában se lehet.

- Ne káromold az Urat, lányom - mondta János szelíden. - A nagy megpróbáltatásban van ő legközelebb hozzánk.

- Hej, elszakadtam én tőle... igen nagyon messzire.

- Egy megtért bűnös száz jámbor hivővel felér, így mondja ezt a szentírás.

- Elbukni könnyű... pedig még nem is olyan rég buktam el, csak tegnap. Ugyan milyen is lehetek így, megváltozott az ábrázatom? - Ezzel odament a lány a kúthoz, s belenézett a medrébe. - Olyan vagyok, mint voltam. Úgy látszik, azelőtt se értem többet.

- Annyit értél, mint amennyi jó érzés a szívedbe szorult.

- Szerettem Bálintot... szerettem. - És most vette észre magát, hogy ennek az idegen embernek itt, maga se tudja miért, de mindent elmondott.

- A szerelem határa az emberöltőig se tart, csak az az érzés ér valamit, ami Istenhez emel.

A lány felnézett rá. Az ember dolgozott nyugodtan, fel se tekintett rá, amint ezt mondta.

- Könnyű kigyelmednek. Énnékem üres a világ.

- Nékem telve van azzal, amit érzek...

- Mit érez... mit? - kérdé a lány kérdő arccal.

E percben kocsi állott meg a csárda kapuja előtt, egy rakott szekér. Rajta nyoszolya, ládák, kocsisa Czombos Mihály.

Amint Julcsa meglátta a kocsit, azt hitte, meghasad a szíve. Megismerte a ládákat, az ágyat. Az ő ruhája... az ő ládája, az ő szűzi nyoszolyája van rajta. Az, amelyet a Bálintékhoz kellett volna vinni, szüret után... Így hát kitették az apai födél alól. Nyitva, nyitva előtte a széles világ...

- Az apád küldött - mondta Mihály egymás után lerakosgatva a bútorokat földre. - Elküldötte néked a két ládát.

- El? - kérdte a lány szívszorongva.

- Meg ezt az ágast, a ruháidat akasztottad rá, úgy tudom.

- Azokat... aztán mit még?

- Meg a nyoszolyádat. Benne van az ágyneműd is mind. Egy dunyha, négy vánkos, két derékalj, cihák...

- Aztán még mit?

- Ezt a pár tányért is. Keresményedből vetted. Jó lesz néked... ezentúl.

- Egyebet semmit?

- Egyebed nem volt.

- Aztán... izent valamit még nékem?

- Úgy szólott, hogy hagyjam meg néked - mondta kérlelhetetlen nyugalommal Mihály -, hogy soha többé át ne lépd a házuk küszöbét. Hogy ne tudjon rólad ezentúl se jót, se rosszat. Ne hallja a nevedet említeni, még a halálos ágyán se, mert ha szegény ember is, meg gányó is, de eddig becsületben öregedett meg. Csárdáslányt nem tűr meg a házánál. Így mondta.

- Így mondta?

- Így. Többet nem mondott.

Julcsa odament az egyik szekrényhez s kinyitotta. Mintha csak ránézve e percben a legnagyobb fontossággal az bírna, hogy minden megvan-e benne. Aztán odament a másikhoz, kinyitotta azt is. Abban is rendben van minden. Majd odafordult Mihályhoz.

- Jól van Mihály. Menj haza... Én meg csak azt izenem néki, hogy a jó Isten áldja meg minden ősz szál haját. A jó Isten őrködjék minden lépte fölött... és ne is halljon soha, soha többé rólam semmit. Ezt mondd meg neki Mihály egyedül, most az Isten áldjon...

Mihály odament hozzá, és kezet adott neki. Összenéztek, egy se szólt egyet se. Aztán felpattant a fiú a kocsira, közibe vágott a lovaknak, s gyors vágtatással elrobogott.

Julcsa pedig, elfelejtve, hogy Horváth János ott van a kerítésnél, és láthatja, odarogyott az egyik szekrényre, s keservesen elkezdett sírni.

Sírt, sírt soká. Elsírta a tegnap szívében maradt könnyeit is, amelyet csókra, ölelésre váltott az éjszaka.

Amint így elhagyatva zokogott, egyszerre csak egy hang riasztotta fel, János volt. Átjött a kerítésen. Rátette vállára a kezét.

- Mi bajod van leányom?

A leány felvetette szemét. Hej, ha ezelőtt valaki így sírás közben találja, de megbánta volna... Vagy tán ennek az embernek szabad?

- Egyedül vagyok, és széles a világ.

- Telve a világ azzal, amit érzek, és az Isten veled vagyon - mondta a nazarénus, és lassan elballagott.

 

11

Julcsa mint szolgáló nagyon bevált. Rendes, gyors és pontos volt. Ellátta a Juci néni minden vendégét, mindegyik nyelvén tudott szólni, csak csókolni, ölelni nem hagyta magát többé. Akkor este egyszer - és soha többé. De ennek a híre csak több vendéget hozott a csárdába. A legények kerülgették nagyon, mind azt hitte, ő lesz az, akit kiválaszt, s kinek majd szavára hallgat. Azért aztán a Juci néni is belenyugodott, hogy nem tesz eleget a vendégei kívánságának. Egy hétig nyugodtan is volt. Mind csak azért remegett, hogy Tóth András majd visszajő, s jogait fogja követelni. De az orosházi csendőröket Csorvásra rendelték, hol a szocialisták újra zavarogni kezdettek, ott lehetett az András is. Reggelenkint, mielőtt vendég jöhetett volna, odament a kerítéshez, s el-elbeszélgetett Jánossal, ki ott bíbelt szőlőjében.

- Aztán mikor lesz a szüret, bátyám?

- Az idén korábban, egy hét múltán meglesz.

Egy hét múltán. És a lánynak az járt az eszében, hogy pár hét még, és Bálint esküvője is meglesz... és akkor, akkor vége lesz reá nézve dalnak, vége táncnak. De hát ma is, mit ér! Vissza csak nem térhet már hozzá.

- Hosszú lesz a tél - mondta a lány. Arra gondolt, milyen lesz a tél. Hová hajtja majd a fejét? Itt csak nem maradhat örökké.

- Nékem nem. Mert nem fogy el a dolgom akkor se.

- De mi lesz az én dolgom télen?

- A vendéget ellátni, mint tavasszal, nyáron meg ősszel.

- Tán csak nem hiszi? - pattant fel Julcsa, lángszínre pirulva.

- Tudom, hogy nem. Látom a szemedből. De hát nem találnál jobb helyet?

- Hol, kinél? Urat még nem is láttam.

- Parasztgazda is felfogadna.

- El is szegődök innen, csak találjak helyet. Bár a Juci néni nem bánt. Beletörődött már abba, hogy csak félkonvenciónak teszek eleget.

- Az Istennek csak nem tetszik ez a hely.

- Majd elsegít innen... aztán meg... - tette hozzá akadozva a lány - itt hallhatok hírt amazokról is.

- A Bálintról, ugye?

- Arról is. De meg a majorosiakról is.

- Ha az én szavamra hallgatnál...

- Nem vagyok én arra érdemes, hogy kigyelmed a szavát pazarolja rám - felelt reá Julcsa keserű hangon.

- Ha te megértenéd, hogy Krisztus miért eresztette magához a kicsinyeket, miért hagyta megcsókolni a lábait a vétkes asszonytól...

A leány figyelte arcát, hangját. Nem tudta maga se miért, de úgy érezte, mintha más ülne itt, mikor beszél, s más hallgatná a szavát, nem ő. A beszédje alatt, mintha elaludt volna a tűzláng a szívében, mintha se gányókról, se Bálintról, sem a csendőrről nem tudott volna semmit. De jó is elhallgatni, amit beszél.

A szeretet szavát hallotta mindenben. Aki szeret, az nem kárhozik el, aki szeret, csak az él.

- De aki meghal... az szerelmét is elviszi magával. - S a lány úgy érezte, legisjobb lenne meghalni - s elvinni szerelmét magával a fekete föld alá.

- Nincs halál, csak élet, élet volt, van és lesz - mondta a nazarénus, és nyugodtan feltekintett reá. A lány meg lesütötte a szemét. Bálint pedig soha se látta szemlesütve. Azzal szembenézett mindig. Ez meg, ha reá néz, mintha kinyitná a lelke könyvét, s lapozna-lapozna benne úgy, ahogy a kedve tartja.

A lány hallgatta volna még soká, de Juci néni kiáltott reá, be kellett az ivóba mennie. Tán vendég érkezett.

 

12

Utolsó házai csendes faluvégnek. -
Minden kis ablakban piros mécsek égnek.
Kivilágítanak a nagy éjszakába,
Letaposott utca fehérlő havára.
Amott a hegy felett, tiszta fehér fényben,
Ragyogó nagy csillag a távol kék égen.
Bizalmas a mécsfény - ott emberek laknak,
Betérek hozzájuk - hátha befogadnak?
Ugyan mért térnék be? Engem ott ki várna? -
Csak a csillag után - tisztább a sugárja.

                                             Czóbel Minka

Egy este, tán három napra rá, amint a vendégek elmentek, és Julcsa elrakosgatott, kinyílott az ajtó, s Tóth András lépett be rajta. Julcsa azt hitte, fejére szakad a ház. Mintha tűzláng borította volna el a lelkét, dacosan megállt előtte, és szembenézett vele. András azonban nem riadt vissza, kitárta karjait, ment, mint aki ismert háznak kapuján indul befelé, biztosan.

- Vissza, András. Ne nyúlj hozzám!

- Tán ismersz még, hé, Gányó Julcsa!

- Az vagyok, de nem a szeretőd.

- Egy éjszaka az voltál.

- Meg is átkoztam százszor azt az éjszakát.

- Én meg megáldottam minden pillanatát.

- Akkor éjszaka fordult tőlem el az Isten.

- Akkor éjszaka nyílott ki előttem a magas égbolt. Julcsám, gyönyörűm! - s a férfi közeledett hozzá.

A leány halottra válva, szinte megdermedve ott állt egy helyen, amint azonban hozzáért a karja, egy ugrással az ivó túlsarkában termett, s az asztalt tolta maga elé.

A csendőr szemét azonban elfutotta a vér, már nem látott, nem hallott semmit, csak az a múltkori éjszaka járt az eszében. Bírni akarta a lányt, ha addig él is. Egy kézzel félrelódította az asztalt, s most előtte állt.

A lány egy percig tétovázva nézett maga elé, sem előre, se hátra. Előtte a magas, erős férfi, mögötte a fal... Mit tegyen? Egyszerre, mint a macska, felszökött az ivóból a padlásra vezető létrára, s homlokegyenest felszaladt rajta. A meglepett férfi első pillanatban nem tudta, hogy történhetett. Aztán észrevéve magát, utána akart rohanni, de a lány egyet rántott a létrán, s felkapta a padlásra. Ide nem jöhetett utána. De a legénynek volt-e távolság, amelyet át ne lábolt volna - volt-e olyan emelet, amelyre őérte fel ne tudott volna mászni? Egyet gondolt, s aztán gyorsan odahúzta az ivó asztalát a padlásajtó elé, egy szék még reá, és fenn van. Ott pedig a padláson az övé - ott nincs, nincs mentség.

Eh, ha meghal - cikázik át a leány lelkén -, hát meghal. Amott a padlás hátulsó ajtaja nyitva, arra kimenekül. Egy ugrás, és a János szőlőjében van... Ha kitöri derekát... az is jobb, mint egy pillanat még ennek az embernek a karjai között.

Mint a macska, odasiklik az ajtóhoz, behunyja a szemeit, s egy pillanat alatt lenn volt a szőlővenyigék között. De jó az Isten. Egy pár nap előtt kapált itt János, puha a szőlő hantja, s a lánynak csak a ruháját tépte el a venyige.

Innen hová? Csak egy út lehet. Ott a János kunyhója, egy mécses világít még ki belőle - oda. A lány lélekszakadva rohan a kis házig, belöki ajtaját, és benn halálra válva János elé rogy.

- Mentsen meg, mentsen meg! Tóth András jő utánam. Meghalok, ha itt ér.

- Hajad szála se görbül az én kunyhómban - mondta János nyugodtan. Kiment háza elé, rázárta a lányra a kunyhót s ott várt az ajtó előtt.

Az éjszaka csendjét András káromkodása szakította meg. Kiugrott ő is a lány után. Összekarmolva a képe, vér önti el az arcát - de azért nyomában.

Látta, hogy abba a kunyhóba ment be.

A küszöbnél, szemben egymással a két ember.

- Itt van, eressz be, mert tönkreteszlek.

- Az én házam az Úr hajléka, oda csak tiszta fővel, tiszta lélekkel jut az ember.

- Eressz be, mert darabokra zúzlak - s felemelte a kezét.

A nazarénus nyugodtan közeledett felé, leeresztett kézzel, messzire elhajítva magától a süveget.

- Itt a homlokom, nincs söveg rajta, mely ütésedet felfogja. Nincs kezemben fegyver, nincs velem más, mint az Úr mindenható ereje. Testemen keresztül bejuthatsz, lelkem azonban megvédi akkor is a lányt.

A csendőr visszariadt. Maga se tudta, miért, de ő, aki annyi fegyveres emberrel állt már szemközt életében, ettől a fegyvertelentől iszonyodni kezdett. Bárcsak lett volna véle valami, egy kő, egy fejsze. De semmi, semmi. Nincs más fegyvere, mint a testi ereje. A keze fejével meg hogy illethette volna ennek a védtelen embernek a homlokát, itt, az Isten ege alatt?

A nazarénus ment feléje, a csendőr meg hátrált. De János mind gyorsabban haladt, s midőn odaért hozzá, megfogta szelíden a kezét, s így szólt:

- Ketten vagyunk védtelenek. Egy olyan ember, ki fegyvert nem foghat a kezébe, s egy lány odabenn, kit az édesapja elkergetett, mert egy éjszaka tartamán a te szavadra hallgatott, és aki ma a szegények szegénye, nincs egyebe, mint amit az Úr végtelen kegye reáruházott: lelkiereje. Törj reánk, András, tégy tönkre minket. Vagy ereszd útjára a szegény embert, hogy megmutathassa annak a lánynak, hogy melyik az a csillag, amelynek fénye tündöklőbb az emberek hajlékából kiáradó mécsek sugarainál.

És a csendőr - egész lelkében megrendülve - megrázta a nazarénus kezét, s aztán torony iránt elrohant a sötét éjszakába.

A nazarénus, megtörülve a homlokáról gyöngyöző verejtéket, visszatért a házba.

- Mai napunk munkáját bevégeztük, menj pihenni lányom. Holnap az igaz útra vezetlek.

Manga Julcsa felállt, s ment feléje. A szemeik összenéztek, de nem szólt egyik sem.

Soká így álltak szemben egymással. Majd Julcsa szólalt meg:

- Vezess el bárhová... csak oda ne. Bárhová vezetsz, az igaz ösvény leszen... érzem.

- Istenben bízzál csak, én az ő útját járom. A keskeny ösvény szövétnekét tartom.

- Megyek veled - mondta a lány.

És a nazarénus elvezette. Nem ment messze véle, csak a szomszéd házig. Ott lakott az öreg Ányosné, annak gondjaira bízta a lányt.

 

13

Ányosné, kihez vezette, szűkszavú, beteges asszony volt. Már jóformán nem is élt, csak abban még, amiben hitt. A homokháti főutcán lakott, tán ötödik ház volt a portája a Juci néni kocsmájától. Kicsiny ház, szőlő közepén, amelyet szintén János munkált. Így szokták ezt a hivők, összetartanak, támogatják egymást. Aki elaggott, és maga nem munkálhatja földjét, azét elmunkálják a "barátai", mint ahogy azokat nevezik, kik már beépültek.

- Egy bűnös, eltévelyedett lelket hozok a házadba, gondodra bízom. Meglátta az igaz ösvényt, azon akarná végigjárni ezentúl az élet útját. Igaz szolgálód leszen.

- Az Úr kedveli azt, ki bűnből tér vissza közénk, s megtért. Az Úr szolgálója vagyok.

- Én járok majd hozzá tanítani. Te istápold.

Az öregasszony felkelt ülőhelyéből, odament a lányhoz, s az egyik nyoszolyához vezette.

- Itt megpihenhetsz, ha elfáradtál.

- Elfáradtam... nagyon fáradt vagyok - szólalt meg a lány. Úgy érezte igazán, megingott alatta a föld, s pihenni vágyna.

- De azért még elmondom azt, amit mondanom kell. Hallgass meg, néném, ki vagyok. A Gányó Julcsa, a nóták Julcsija. Pár nap előtt még fiatal szeretőm volt - most hangja éles lett egy pillanatra. - Elhagyott. Odavetettem magamat a más karjai közé, kit nem szerettem, tisztátlan testem, lelkem - tette hozzá most már nyugodt hangon. - Befogad így a házába?

- Nem azt kérdem, mi voltál. De azt, mi vagy. Ha elfáradtál, itt megpihenhetsz.

- Maradok - s a leány körülnézve a tiszta tágas szobában, úgy érezte, e percben született.

- Ányosné lát el engem is, Julcsa. Ő főz, mos reám, én meg a szőlőjét gondozom.

- Majd főzök, mosok én kelmednek ezentúl, tudok én hozzá, hogyha gányó leány vagyok is.

- Az nem vétek. Lehetsz gányó is, csak hivő legyél. A csárdába meg én átmegyek - tette hozzá János -, és elintézem dolgaidat.

- Mitévő legyek a bútoraimmal?

- Ruháidra bizonnyal nem lesz már szükség.

- Ágyamra se, elhálok én a földön is.

- De azért mind elhozom. Odaadhatod ruháidat a lánytársaidnak. Azokról úgyse tudsz majd ezentúl semmit.

- Ők se tudjanak rólam.

- Isten tudjon rólunk csak, s mi róla - mondta János, és kiment.

A lány, hogy egyedül maradt az öregasszonnyal, munkához fogott, s dolgozott délig. Délután ő vitte ki az ebédet Jánosnak a szőlőbe. A nazarénus szürethez készült. Holnap reggel kezdik a szőlőt szedni, az idén hamar lesz újbor. Amint a lány végigment a nagy, tágas, pusztai szőlőn, meg-megállt az őszi napon. Elmerengett. Merre szem lát, csak szőlő. Itt-ott egy sugár jegenyenyárfa szakította meg a nyári naptól oly színesre perzselt szőlő sorait... Ott az út szélénél kis présház, amelyet tökéletesen befutott az összevissza kuszált venyige, amott egy csomó pirosra érett ricinus. A szőlő útjain szerteszét ágbogas alma-, meggy- és cseresznyefák. Itt-ott egy százados diófa, jobb idők emlékéül. A tőkék oldalán érett, kékellő szőlőfürtök, a tőkék alján meg szertefutott tök s egyéb vetemények. Mindezen túlért, viruló mindenséget keresztültáncolta az ősz még színes, de azért már langyos napsugara... s a levegőt meg-megvonalozták a vénasszonyok nyarának finom, pókhálószerű ezüstös szálai.

Végtelen nyugalom itt a virulás közepén. Nyugalom, pedig holnap kezdődik a szőlő pusztulása: a szüret, s aztán letarolva élet, termés. Olyan, mint a hivők élete. Nyugodalmas, békés... pedig holnap tán már porba hull az élet gyümölcse, és vége a földi létnek.

De jó is itt. Miért is jutott ide olyan későn? Miért nem jöhetett ez emberek elé szennytelen testtel, lélekkel; miért nem nézhetett annak az egyszerű embernek a szemeibe akkor, midőn még arcát sem a szenvedély, sem a szégyen pírja el nem futotta. Midőn még, ha tarka ruha fedte is a testét, lelkén még rajta volt a harmat, míg a forró nyár el nem pörzsölte szíve virágait.

- Késő, késő... Most már nem nézhet a szemeibe, csak akkor, ha hibáiról, vétkeiről beszél neki...

És a lány haladt lassan. Nem sietett, jólesett neki az őszi napfény, jól, hogy itt olyan távol van attól a másiktól. S egyszerre mintha kígyó siklott volna át a testén, úgy megborzadt. Eszébe jutott, hogy Bálint elhagyta, hogy megcsalta, hogy érdemetlen volt szerelmére. Egyszerre lángba borult a lelke - szilaj vágy fogta el, szembenézni, s arcába köpni néki még egyszer, utoljára azt, hogy undok, hogy haszontalan ember! Hogy gyűlöli, hogy nem akar róla tudni se jót, se rosszat, hogy eltemette a szerelmét örökre... De minek azt neki elmondani, ha így van? kérdte önmagától... És így van-e? A lány összehúzta keblén a nagy fekete kendőt (már sötét ruhában volt, mint a hivő asszonyok), meggyorsította lépteit. Egy pár lépés csak, s a János kunyhója. Ott áll a kunyhó előtt, s feni a kapáját. Odamenjen eléje?... Nem, nem, most nem. Úgy érezte, e percben méltatlan arra, hogy a szemeibe tekintsen.

Odalopózkodott mögé, a kunyhó túlsarkára. Letette a kosarat, és csendesen, nesztelenül elment...

De, mikor már jó messze volt a kunyhótól, önkénytelenül visszatekintett. János nem vett észre semmit.

 

14

Egy délután, amint künn ült a pitvarajtóban a földön, s az öreg Ányosnétól kapott bibliát lapozta, egyszerre, amint föltekint, mintha csak a földből nőtt volna ki - Bálint állt előtte. A lány felugrott. Be akart a szobába menni, Bálint megragadta a kezét.

- Állj meg egy szóra, csak egy szóra, Julcsa.

- Miért jöttél, hát nem volt elég, amit mondtál, még tetézni akarod? - kiáltott fel a lány.

- Hallgass meg. Megbántam, amit tettem, meg amit elkövettem, te tőled függ csak, Julcsa, s visszatérek hozzád...

- Nekem nincs már szavam hozzád. Ami mondanivalóm volt, megmondtam, s megtettem. Azt is, amit nem kellett volna. Miről legyen hát szóbeszéd ezentúl közöttünk.

- Arról... hallgass meg, Julcsa... arról, hogy ma és mindig, örökre téged szeretlek. Hiába minden. Hiába az apám ígérete, pénze, hiába a szülőim fenyegetései... Tevéled a nyomorúság paradicsom lészen, nélküled a jólét maga a pokol. Eljöttem hozzád, hogy megkérjem a kezedet.

A lány odakapott a szívéhez. Én Istenem, mily boldogságot jelentett volna néki ez a három szó pár nap előtt! És ma mit ér?

- Kezemet kéred. Hát nem tudod, hogy azt az éjszakát a csendőrrel töltöttem? - vágta szemébe Julcsa felegyenesedve, emelt fővel, szembenézve vele.

- Tudom, tudok mindent. Mit bánom én még ezt is. Így is csak az a két szem fog reám nézni, mint az előtt az éjszaka előtt nézett, az a két kar fog ölelni, mint azelőtt... az a száj...

- Ne folytasd, mert többet találnál mondani, mint amennyit a gyomrom bevenne. Megcsalódtam benned - mondta a leány, de most már csendesebben, szinte oly nyugodtan, mint ahogy Jánossal szokott beszélni -, és nem csókoltalak soha, karom nem érte a vállad, szám nem illetett jó szóval...

- El akarod tán tagadni. Hát igaz az, amit mondanak, hogy a nazarénus szeretője lettél. Egy takarás alatt három szerető! Sokra vitted húgom! - kacagott fel Bálint, s végigvágott botjával egy katángkórón.

- Gondolj, amit akarsz - felelte a lány még nyugodtabban, színtelen hangon -, ismétlem, hozzád jó szóval soha nem szóltam, mert akihez én szóltam, akit én szerettem, az nem te vagy. Legalább nem az, akinek ma látlak. Az én szeretőm egyenes férfi volt, bátor, szavának állt, igaz ember volt... tehozzád nem hajolok le... a te nyelveden nem tudok. Az Isten vezérelje útjaidat - s a lány még egyszer a szemeibe tekintett, mintha ezzel a tekintettel végleg kitörölte volna lelkéből azt a véges, haszontalan érzést, amely ehhez a férfihez fűzte; aztán lassan elfordult tőle, s a ház felé indult.

- Julcsa... Julcsa! Ez az utolsó szavad?

- Amit mondtam eddig, mind igaz szó volt. Amit ezentúl mondok, az is az lesz. A te nyelveden nem tudok.

- Megvert, megvert az Isten. Megbánod ezt még Gányó Julcsa. Ha majd tönkretettél egészen... akkor az Istennél felelsz értem.

A lány visszafordult.

- Az Isten útjára léptem, annak a szavára hallgatok. Annak az ítéletét várom. Az legyen veled!

A lány bement.

A legény meg lázongó lélekkel, szenvedélytől remegő testtel kirohant az udvarból.

 

15

Pár nap a szüreteléssel telt el. Ezalatt Julcsa úgy érezte, végleg megnyugodott, úgy érezte, azzal a másikkal végzett, s most már csak azt fogja tenni, amit amazok, a hivők fognak néki mondani. Ha az élettel végzett is, úgy látszik, van még ezentúl is valami.

Mit tudott erről eddig? Pedig tágult a lelke amazok szavára. Mintha balzsammal csepegtették volna be sebzett, összetört szívét. Úgy érezte, nyugalom, béke áradt szavaikból. Az egyik sor szőlőt Jánossal együtt szedte. Elmondta néki, hogy Bálint járt nála, s mi történt köztük.

- De jó is, hogy végeztem vele. Olyan könnyű a szívem, mintha mázsányi kő gördült volna le róla.

- Könnyen ítélsz lányom. Nem tekintesz felé. De tekintened kell. Ha rossz útra tér, te lesz okozója. Te felelsz meg üdvösségeért a Mindenható előtt addig, míg cselekedetei a tiédből szakadnak. Amit most fog tenni, azért rajtad a felelősség.

A lány elsápadt.

- Hisz én elutasítottam, én szemére vetettem, hogy miért nem akarok tudni róla.

- Ez nem volt elég, el hagytad menni anélkül, hogy megnyugodott volna. Az elvadult ember vadakat tehet.

- Mit tegyek hát, mit? - kérdte a lány szívszorongva.

- Most nem tehetsz mást, mint várni. Ha meglesz a baj, néked kell majd megorvosolnod a lelkét.

- Én Istenem, mit követtem én el ellened, hogy annyit mérsz a fejemre - zokogott fel hangosan a lány.

János odament hozzá, felemelte fejét, s a szemébe nézett.

- Az élet azért van ránk róva, hogy kiéljük. Amennyit az életben küzdünk, annyi nyugalom vár reánk azután. Mitől félsz?

- Attól, hogy szerettem. Hogy küzdjek így meg vele?

- Szereted még?

- Nem - felelt a lány, s most felnézett a János szemébe, nyugodtan, megnyugodva.

- Az Úr veled leszen.

 

16

Vagy tíz nap múlva, hogy künn dolgozott az udvaron a lány, egyszerre csak Annus Terka, meg Czombos Mihály toppantak be az udvarára.

- Hát te, Julcsa, hogy kerültél ide a hivők közé? - kérdte Terka.

- Úgy, hogy beálltam szolgálónak az öreg Ányosnéhoz.

- Hát a csárdában nem ment jól a dolgod? - kérdte ártatlan arccal, kerekre nyílt szemmel Terka.

Julcsa végigsimítva fekete rokolyáját, így szólt:

- Nem nékem való volt a munka... Beleuntam.

- Mondd ki már, ne szégyelld, hogy nem becsületes lánynak való, még ha gányó, akkor se - szólott közbe Mihály.

- Én nem vagyok becsületes...

- Ne piszkold be magadat annyira, Julcsám, tudjuk mi azt jól, hogy miért vetetted oda magadat az András keblére. Tudjuk, hogy nem a gusztusod vitt arra, hogy csaplárlány legyél.

- Akármi vitt rá, ezen már se Isten, se ember nem változtat. Ott a bélyeg a homlokomon.

- Lecsókolom - tréfálkozott Terka, és átölelve Julcsát, össze-vissza csókolta. - De tán fel is tartunk, Julcsa. Dolgod van?

- Nincsen. Úgyis izentem volna nektek, hogy jertek át, beszédem lett volna veled. Gyere be Mihály, segítsd kihozni a ládáimat.

Bementek, a szoba üres volt.

- Hát a gazdasszonyod hol jár? - kérdte Mihály.

- A gyülekezetbe ment. Este jő vissza.

- Van jó dolga. Különben vénasszonynak való időtöltés.

- Ne csúfolódj, Mihály. Nem jól áll néked. Komoly fiú voltál... Ne vedd a nyelved hegyére azt, amiről nem tudsz.

- Tán te is annak akarsz felcsapni, Julcsa. Azám, most látom, hogy szakasztott olyan a ruhád, mint a hivő asszonyoknak.

- Attól kapom a ruhát, kinél lakom. A jóra meg az tanít, aki segítségemre volt.

- A nazarénus János, ugye? - kiáltott be az udvarról Terka, ki figyelte a beszédüket.

- Az, ha ő nem lenne, vagy a szeméten lennék, vagy a kopogi temetőben.

- Az Isten megáldja, ha jót tett veled - mondta Mihály, s felkapva egyik vállára a nagy ládát, kivitte az udvarra. Nem akarta sehogyse Julcsa segítségét elfogadni, a másikat azonban már csak ketten hozták ki.

Julcsa az őszi napon kipakolta a ládákat.

Ebben a viganói. Ez sáfrányzöld, amaz halványzöld, ez meg lángpiros. Mindegyik emlék... de szíve csak nem mozdul meg a láttukra. Pedig mindegyiket Bálint kedviért vette.

- Ez legyen a tiéd, Terka. Tudom, szeretted ezt a sáfrányszínt mindig. Ehhez nagyon jól áll a kék selyem általvető kendő, tudod a nagy aranybabokkal.

Terkában elhűlt a vér.

- Nékem, nékem adod? - Örömében ujjongani kezdett, Julcsa nyakába vetette magát, aztán egyszerre csak, maga se tudta, hogy miért, de sírva fakadt.

- Ugyan, bolond! Azért, hogy énnékem nem lesz többet tarka viganóra, tizennyolc forintos selyemkendőre szükségem, azért még nem visznek ki a kopogi határba!

- Fogadd el, Terka. Julcsa tudta mindig, mit csinált. Nem habarodott meg azért, mert nem kell neki a babos kendő.

- Ezt meg - mondta Julcsa, nem figyelve, amit Mihály mondott -, ezt a violaszín köntöst add a Rebekának. Az ő holló hajához illeni fog nagyon... Ezt a harmadik ünneplőmet meg Rétes Marinak adjad át. Felveheti az orosházi bálba.

- Hát akkor néked mi marad? - kérdte Terka álmélkodva.

- Énnékem már nem lesz szükségem ünneplőre, mert énnékem ezentúl mindennap ünnep lészen - válaszolt Julcsa sugárzó szemekkel.

- Így igazán, igazán nékem adod a sáfrányszín rokolyát, meg a kék kendőt?

- Neked szántam. Legkedvesebb lánytársam voltál.

- Az vagyok tán most is, vagy mi? - s a lány ismét elfakadt sírva.

- Nem, ... csak voltál. A mi útjaink szétválnak, Terka. Hol találkoznánk? A dolgunk más, ünnepelni is másutt fogunk.

- A Julcsa hivő lett - mondta Mihály most már a mély meggyőződés hangján. - Beépült.

- Nem fogadnának be ilyen bűnös lányt, mint amilyen én vagyok. Nem vagyok én közéjük való. Csak a vétkeimről tudnak.

- Julcsa, elhagysz minket? El...

- Ti úgysem akartok tudni rólam. Az édesapám szava sújtott. De megérdemeltem, most van időm elmélkedni róla.

- De hisz azért jöttünk éppen, hogy elmondjuk, édesapád megbánt mindent, hazahí, vár téged, megbocsát.

- Késő. Más otthonom van nékem. Más utat látok, és más tartja nékem a szövétneket, késő.

- De hát, hogy bolondíthattak el téged ilyen rövid idő alatt.

- Úgy, hogy megmutatták az élet igaz útját, azt járom.

Terka csak csóválta a fejét.

- Hagyd el, Terka. Julcsa fejét ismerem. A szívét meg becsülöm is. Keményfejű lány, s a szíve vitte erre az útra, tán visszahozza majd minékünk is.

- Soha, Mihály, soha! Mindenki csak egy nyelven beszélheti az igazság szavát. Én már csak így tudnám. És most segítsd visszavinni a ládákat.

Terka ezalatt vállvonogatva, könnyes szemmel, de mosolyogva, boldog arccal rakosgatta össze a viganókat. Julcsa adott neki egy nagy vászonkendőt, abba belekötötte, aztán még egyszer összecsókolta ismét nagy zokogás közt Julcsát, s elindult hazafelé.

Mihály lassú léptekkel követte, az ajtónál még egyszer visszafordult.

- Az Isten segítsen meg Julcsa, ha hazavágynál, a mi kéményünk füstje után mindig elindulhatsz. Sütnek ott számodra is, Julcsa... - ezzel megfordult, s méltóságos léptekkel kiment az ajtón.

A lány soká nézett utánuk. Ott fordultak el a Juci néninél, midőn eltűntek, Julcsa megkönnyebbülve sóhajtott fel.

Egy lépéssel most már közelebb... Kihez? Talán még Istenhez is.

 

17

Az öreg Ányosnéval igen jól megfértek. Az ájtatos hivő asszony keveset törődött háza tájával, s jóformán másra sem ért rá, mint "barátkozás"-ra. Hacsak ideje volt, hol egyik, hol másik hivő asszonyhoz ment át, s aztán a vénasszonyok kiültek az őszi napnál az ámbitusra, és zsoltárokat énekeltek.

A házi teendőket meg rábízta Julcsára, ki el is járt benne hűségesen. Egész nap dolgozott. Főzött, mosott, sikált. Estefelé pedig rendesen Horváth János látogatott át hozzájuk, ki mindig nála költötte el az estebédet, hogy az Ányosné szolgálójának ne kelljen késő este átbandukolni egy egész soron.

Ilyenkor aztán Julcsa és János kiültek a pitvarba beszélgetni, addig míg az öregasszony odabenn nagyokat bóbiskolva elszenderült a padkán.

Ma is - meleg őszi este volt - künn ültek az ajtóküszöbön. Az est lassan leszállott, hamvas, kéményekből felszálló nehéz tőzeg-füsttel telített fátyol borult mindenre. A házak fehér árnyai belefolytak a leereszkedő ködbe. A haldokló ősz beleálmodik lassan, csendesen az ébredő télbe. De a leány nem fázott, nem félt a téltől.

Hisz János annyi mindenre tanította meg, a hangja meg oly szép, olyan jó hallgatni.

- Minékünk nincs papunk, se egyházunk. Azt tartjuk, ember ne legyen közvetítő embertársai s az Isten között. Úgy házasodik a hivő ember, az Isten ege alatt. Maga az Úr adja össze feleségével. Mert hisz, amit ember köt egybe, azt ember fel is bonthatja.

- De örök így a házasság? - kérdte a leány akadozva.

- Az, mert aki megszegi, elkárhozik. Nem azért, mert társát csalta meg, de mert az Istent.

- De... Kimondom, hisz magamról tudom, meg kelmed is mondta, a szerelem nem tart egy emberöltőig.

- A szerelem nem. A szeretet igen, de te nem szereted Bálintot - mondta tiszta hangon János -, mert nem volt az, akinek hitted. Ha az lett volna, szerelmed átváltozott volna valami olyan érzéssé, amely Istenhez vezet, mert az éltet adja.

- Igazad van, nem szerettem Bálintot. Mást szerettem, s az Bálint nem volt soha, sohase lesz. Ezt meg is mondtam neki.

- És tán ez vitte a bajba. Erről akartam már szót ejteni néked. Pár nap óta Bálint a Juci néninél tanyáz, minden éjszaka iszik s húzatja.

- A lakodalma előtt? Úgy tudom, a hónap végivel lesz. Odáig pedig már csak egy pár nap telik el...

- Bűnös lélekkel megy az Isten elé, mert a leányt nem szereti, s a te irántad érzett szerelmét mámorba akarja fojtani. Rossz útra tért.

- Én Istenem... Akkor hát én tettem tönkre...

- Te másképp nem cselekedhettél. Nehéz útra léptél... De ugye, üdvözülni akarsz?

- A kigyelmed szavában bízom csak. Amit kelmed parancsol, azt fogom megcselekedni.

- Csak arra hallgass, amikor az Isten beszél belőlem.

- Mit tegyek?

- Most csak várj. Mást nem tehetsz. Holnap meg elvezetlek a gyülekezetbe, s bemutatlak nékik.

- De hisz bűnös leány vagyok. Az utolsók utolsója.

- Ha meghajtod fejedet, ezzel elébe jutsz azoknak, kik emelt fővel járnak. Reggel eljövök érted. Az Úr legyen veled.

 

18

Reggel elmentek a gyülekezeti házba. Ott volt a nagy szélmalom mellett a kis fehér ház, egyszerű, tiszta udvar közepén. Benn egy kis előcsarnok. Itt a hivők kalapjai, pálcái. Benn fehérre meszelt nagy szoba, amelynek falán se kép, se kereszt. A fal két oldalán padok, az egyik oldalon az emberek, a másikán az asszonyok ülnek. A padokban csak a biblia, egyetlen imakönyvük. A középen emelvény, innen hirdeti az Isten igéjét az, kit a Szentlélek megszállt.

Ma reggel csak kevesen voltak. Olyanok csak, kik már be voltak épülve. - Mind leborultak s imádkoztak.

Fekete mondta az imát:

- Imádkozzunk. Add meg, Uram Istenem, hogy éltünk minden percében emelkedhessünk, világítsd meg a boldogulás útját. Add, hogy egyszerűek, szegények lehessünk. Add, hogy az ajándékozás és könyörület boldogságában részünk legyen. Minden szavunk, tettünk a Te országod mintájára legyen. Add, hogy már itt a földön megismerhessük cselekedeteink és szenvedéseink által is, a megnyugvás gyönyörét. Adj erőt Uram az élethez. Ránk róttad, így add meg nekünk azt, hogy így méltóan Tehozzád és önmagunkhoz kiélhessük. Életet adtál nekünk, és mi életet ígérünk. Ígérjük, hogy éltünk minden percében feléd fog gondolatunk, érzésünk szállani. Nem kérünk Tőled semmit, mert Te tudsz és Te akarsz. Mi csak sugárzó szemmel nézünk fel reád, és hálát adunk Teneked, Te nagy, Te dicső, hogy az élet nyugodalmas perceiben csakúgy, mint a szenvedés óráiban részünk lehetett, hogy erőt adtál elviselni a pusztulást csakúgy, mint a sikert és a szerencsét. Van, ami van, mert hogy lehetne másképp. Minden, ami jó, Te vagy. De Te változtatod a rosszat is jóvá. Tereád építünk, Téged dicsérünk, Te légy velünk ma és mindörökké!

Az ima végeztével Fekete kiküldte az egyik hivőt János- és Julcsáért, kik kézfogva jelentek meg a hivők előtt.

- Ennek a bűnös hajadonnak lelkét megszállotta az Úr malasztja. A megismerésre vágyik. A szűk ösvényre óhajtana lépni.

- Legyen hát köze a mi dolgainkhoz. Utazzon velünk az örök világosság felé - felelte a tanító.

- Ez a bűnös hajadon, a gyülekezet bocsánatát kéri. Kegyelméért esedezik.

- A kegyelem Istennél van, mi csak tanácsot adhatunk. Leányom, mik bűneid?

Manga Julcsa körülnézett. Lehettek vagy húszan összevéve. Ott az öreg Györgyiné is egy padban. Mind reá figyel. Mind elítélheti, mindnek hatalma lehet fölötte. De a leány felemelte fejét, s egy lépéssel közelebb ment a tanítóhoz.

- Ki tud erről a lányról bűnt, rossz cselekedetet elmondani? - kérdte a tanító hangosan.

Elébb az öreg Györgyiné kelt föl.

- Ez a leány gőgös, nem tudja magát se az Isten, se az emberek előtt megalázni. Nem miközénk való.

- Ne ítélj testvér. Csak azt mondd, mi a vétke, hibája - harsogta Fekete az emelvényről.

Györgyiné folytatta reszkető, de határozott hangon:

- Hivalgó, hívságos. Megveti az egyszerű embert. Cifraságra, gazdagságra vágyakozik.

- Igaz ez, leányom? - kérdezte Fekete szelíden.

- Ilyen voltam. Más leszek... Ígérem - mondta a leány határozott hangon.

- A leány parázna. Szűzi testét odadobta olyannak, kit nem szeretett sohase, gőgből.

- Igaz ez, leányom?

Julcsa meg se moccant, csak egy kissé halványabb lett. Hangja azonban még mintha csengőbb, tisztább lett volna, mint azelőtt.

- Igaza van annak, aki vádol. Odadobtam szűzi testemet olyannak, kit nem szerettem sohase. Beállottam csárdai lánynak, beszennyeztem testem-lelkem, balga hiúságból, gőgös fejjel.

- Ki tud még e lányról valamit?

A szoba hátulsó sarkából szólt valaki:

- A lány megtagadta régi szeretőjét, s az most ivásra adta magát, és a pusztulás útjára lépett.

- Így van ez, lányom?

- Így. Elutasítottam, mert már nem szeretem. Mert úgy érzem, más világból való, mint én. Most az italra adta magát, s két nap múlva azt viszi oltár elé, kit sohase szeretett.

Ismét Györgyiné szólalt meg:

- Édesapja küldött érte, térjen vissza hozzá, s ő megtagadta. Gőgjében nem akar a szülőjének megbocsátani, hogy az, mikor elbukott, elküldte néki minden poggyászát és nem akart róla tudni semmit.

Eddig Julcsa mind nyugodtan, határozott hangon beszélt, de ez igaztalan vádra elfutotta arcát a vér, egész testében reszketve, szaggatott hangon - úgy, mint régen szokta - vágott vissza a vádra:

- Ez nem igaz! Nem igaz! Hazudik néném, ki merem mondani itt a gyülekezet előtt. És ezért el fogják ítélni, mint ahogy elébb engemet ítélt el. Nem mentem vissza apámhoz a kelmedék nemzetsége közé, mert megtaláltam az igaz ösvényt, mert látom a világosságot. Hogy menjek én vissza a dohánylé s a cifra rongyok közé, mikor itt a tisztaság fehér gyolcsa világít a szemem előtt... Tehetek én róla, hogy Gányó Julcsa volt a nevem? Tehetek arról, hogy éltem minden percében csak a hivalkodást, a kérkedést tanulhattam meg? Tehetek róla, hogy szennyben nőttem fel? Tehetek róla, hogy gyermeklánykoromban már pirosítót vettem az iskolapénzen. Hogy egy rőf szalag többet ért nekem az örök üdvösségnél? Szidjatok, ítéljetek el, köpjetek a homlokomra, itt van - s lebontotta kendőjét -, csak engedjétek meg, hogy köztetek maradjak életre, halálra... Ne hagyjatok el! Támogassatok, mert szegény vagyok és nyomorult!...

Horváth János megfogta a kezét, s mondá:

- Én ezt a lányt tisztának nevezem. Mert bűnbánó és érez.

- Én ezt a lányt szennyesnek nevezem, mert elbukott, és fennhéjázó szava, gondolatja - felelt reá Györgyiné.

- Györgyiné, ne ítélj, hogy ne ítéltessél - harsogta most neki a tanító, s lelépve az emelvényről megfogta a leány kezét, és így szólott hozzá:

- Elfogadom vallomásodat. Bűnbánó vagy, alázatos, és beismered vétkeidet. Ami elmúlt, arról ne tudjunk semmit ezentúl, a jövőre meg az Úr veti fényes sugarát. Elbuktál, gőgös voltál és hiú. Most csak azt kell tudnunk, milyen lész, hogy aszerint ítéljünk feletted, addig, míg "utazol". Megpróbáltatást pedig kettőt mérünk reád, ugye testvéreim? Egyik, hogy hazamész apádhoz, s azok előtt mind elmondod néki vétkedet, s megkérleled őt. A másik, és ez lesz a nehezebb, régi szeretődet, ki miattad teszi magát tönkre, a helyes útra téríted, s visszaadod őt övéinek. Ha e két próbát leteszed, visszatérhetsz hozzánk. Nyitott ajtóval fogadunk, s karjainkba zárunk. Most pedig menj, én eltévelyedett testvérem, menj utadra. Addig járd ez ösvényt, míg a lelked gőgjét meg nem törted, és míg egyszerű szívvel, tiszta lélekkel, lelki békével telve, visszatérsz közénk.

Te pedig, Horváth János, te lész a tanítója, vezetője. Érdemeld ki magadnak e lelket, és fogadd alázattal rendeltetésedet.

János és Julcsa lassan kimentek.

 

19

Ezalatt Bálint csak ivott.

A menyasszonyát, Zalai Örzsit épp csak akkor látta, mikor a paphoz mentek együtt. De ez fel se tűnt azoknál. Hisz gazdák, ezek meg a tempót szeretik. A szerelmet - ha van is - jobb nem mutatni, így illendőbb. Ezt szokta mondani Böske néni Örzsinek, ha tán az kérdőleg vetette volna reá a könnyektől alig-alig felszáradt szemeit.

Bálint szülői azt hitték, hogy az esküvő után megváltozik. Azért siettették is a lakodalmat, még szörnyű savanyú, karcos volt az újbor, s mégis, október negyedikére tűzték...

A lakodalomra nagy előkészületeket tettek. Egy nappal előtt ott sütött, főzött a Csepcsányiék minden asszony-rokonsága a konyhában. Böske néni vezette az asszonyok hadát. Hazajött a Bálint nénje is, Mónusné a vásárhelyi pusztáról, az urával. Böske egyre-másra kanyarította ki a szép fonatosokat, Mónus Mari meg rakta befelé a kemencébe.

- Hej, néni, mikor még az én lakodalmamra rakták így a fonatosokat, de jó idő is volt az.

- Jó-e?... Jó az most is. No nézzék, nem ízlik neki az a fehér kalács, amivel az ura tartja.

- Ízlik az, Böske néném, de jobb volna sokszor egy darab száraz kenyér annál.

- Hát mi bajod?

- Az a bajom, hogy még máig se szeret az uram.

- Nyolcvan holdja van a vásárhelyi pusztán, nagy darab föld, úgyse tudnád telesírni - mondta Böske néni, feltűzve a kötényét.

- A tenger medrét telesírtam én már nyolc esztendő alatt!

- Hát mást szeret az urad?

- Azt hiszem, nem szeret az senkit, semmit, csak az aranypénzt.

- Hisz akkor jól van. Mi kell több ennél. Így bizonyosan nem halsz meg éhen az oldalán.

- De elszomjazok... Nincs, aki szeressen.

- Ti mind olyan hóbortosak vagytok. Mindahány. Látod, húgám, engem szeretett a megboldogult Boldizsár - s az asszony az égre vetette a szemeit -, mégis nyomorogtunk hat éven által. Abban az időben, mikor én férjhez mentem, még olcsón adták a lányt. Te kikaptad mindjárt az anyád jussát.

- Bárcsak az uram szerelmét is megkaptam volna vele.

- Mit tettél volna akkor, ha úgy kellett volna nyomorogni évszámra, mint nékem. Úgy loptam meg magamtól krajcárról krajcárra a mai vagyonkánkat. Bálba nem jártunk, szalag soha se látta a nyakamat. Selyem átalvető kendőt, két éve, hogy az elsőt vettem.

- És aztán, mit ér el vele?

- Azt, hogy most már megvan.

- És ez a boldogság?

- Nem, nyugton vagyok. Nem félek attól, hogy éhen halok meg. Lesz, ki megfizesse a temetésem árát.

- És ezzel mit ér?

- Mit érek? Hát te mit érsz el azzal, hogy furt azt vitatod, hogy az urad nem szeret?

- Ezzel könnyítek a lelkemen.

- Úgy, mint Bálint az ivással.

- Ezt is tönkretettétek. Meglátod, Böske néném, ennek nem jó vége lesz.

- Nem-e? De hát mi kell ennek a fiúnak. A lánynak hatvan holdja van az orosházi szőlők alatt. Hisz ez kincset ér. Ötszáz forintot is megkaphatnak holdjáért. A lány szép... Van olyan, mint az a rongyos Gányó Julcsa volt...

- Mit ér neki, ha nem szereti.

- Meg fogja szeretni. Ha meg nem fogja... Hát eltölti az időt a felesége hatvan holdjával. Az ad majd neki munkát, a munka meg a legjobb búfelejtő.

Böske néni beszélt, beszélt, de nem jött ki nyugalmából. Fonta egyre-másra a fehér kalácsot... Egyszerre csak felpattant az ajtó, és Bálint lépett be rajta.

- Jöjjön át a másik szobába, néném - szólott oda a nénjéhez.

Mónusné letörülte a két kezét, s átment a szobába vele.

- Hol vannak az öregek? - kérdte Bálint mogorván.

- Bementek Orosházára, még egyet-mást vásárolni a holnapi napra.

- Tönkre is tették testem-lelkem üdvösségét - mondta Bálint tompa hangon.

És Mónusné ugyanazt ismételte most Bálintnak, amit elébb Böske néni mondott neki: hogy a lány szép, pénzes... Csak Gányó Julcsáról nem tett említést.

- Mit ér nékem? Kelmed legjobban tudhatja. Mert hisz, amióta férjnél van, egy boldog perce se volt. Kelmedet is feláldozták, mint engem.

- De én szeretem az uramat - felelte Mónusné megadással.

- Hát így a kelmed dolga még könnyebb. Mivé lettünk. Az a gazdanép nem akar más egyebet látni a földön, mint ami kézzel fogható. Nem kell néki se nóta, se tánc, csendes leszen a föld. Tán még a madarak is elhallgatnak... Hej! csúnya, csúnya világ ez Mari néném.

- Hát azzal meg mit érsz, ha iszol?

- Akkor elkábulok... Ilyenkor még úgy érzem, érek valamit.

- És... Julcsát láttad azóta?

- Annak se kellek már. Pedig azt tudtam, otthagyok érte mindent... Megutált. Tán hívőnek készül.

- Van jó dolga - nevetett fel hangosan most Böske néni, ki egy tálba kalácsot hozott. - Gányó Julcsából csárdás Julcsa, azután meg hivő Julcsa. De sokszínű viganója van a lelkemadtának, akad minden alkalomra.

- Elhallgasson, néném, el! Mert úgy segéljen az Úr Jézus, hogy nem hagyok rá mondani még egy rossz szót se. És ma még kevésbé, mint régen. Hisz hogy gányó lány volt, arról nem tehetett. Mert hisz csak a kelmedék fagyos világában szégyen a szegénység. Hogy aztán csárdáslány lett, azt dacból tette. Én tudom, mert hisz azóta győzöm az italt, mióta így van. Hogy hivő lett belőle... Az Isten megáldja érte. Tán juttat a lelke üdvösségéből minekünk, szegény bűnösöknek is valamit. A jó Isten áldja meg mind a két kézivel.

- A menyasszonyodról beszélsz, Bálint? - kérdte az öreg Csepcsányi, amint belépett a szobába, s a port leverte sötétkék ünneplőjéről.

- Nem, a szeretőmről... A régi szeretőmről, apám...

A fiú hangos zokogással odaborult az apja vállára, kit nagyon szeretett, s akinek föláldozta boldogságát.

 

20

Pár napra a lakodalom után Bálint már megint csak a Juci néni vendége volt, csakúgy, mint azelőtt. Az italban találta meg azt, amit a felesége csókjaiban nem találhatott: - feledést, nyugalmat.

Az ivó üres volt, csak az egy Tóth András ivott a kármentő oldalánál.

Ezt is a szerelem vitte az italra.

Amint Bálintot megpillantotta, hirtelen fölkelt, nagy zajjal letette poharát az asztalra, s odalépett elé:

- Jó, hogy jöttél Bálint, vártalak. Volna még szóbeszédünk együtt.

- Van ám, van - felelt rá Bálint, és fokosával nagyot ütött az asztalra. - A te paráznaságod vitte őt a bűnbe, az tántorította el tőlünk. A tejfelt te szedted le az édes tejről, te, ki eddig csak savón éltél.

- Tán azt veted a szememre, te gőgös gazda, hogy én az alamizsnádból éltem.

- Az enyimből is, máséból is - vetette oda néki Bálint gőgösen.

De erre a csendőr már nem felelt, hanem felkapott egy széket, s azzal ment Bálintra. Bálint egyik kezével messzire eldobta magától azt, s aztán egyet rántva a csendőrön belökte a padok közé.

Erre már a csárda népe összeszaladt. Juci néni és szolgálói jajgatva nézték. De hát nem tehettek semmit, férfi nem volt a házban.

András zúzott karral, de azért fölkelt a darabokra mállott lócák közül, felvett egy butykost, s azt vágta volna Bálint fejéhez, de az irányt tévesztve berepült a csárda ablakába, amely most nagy csörömpöléssel betört.

Bálint erre egyet kanyarított fokosával a levegőbe, s egyszeribe a csendőr fejét érte, kinek szerencsére fején volt a kalap, amely most szétmállva lehullott a földre. Homlokából meg csergedezni kezdett a vér. A csendőr egyet fordult maga körül, azután halotthalványan összeesett.

- Meghalt... gyilkos vagyok! - rebegte Bálint, és kirohant az ivóból.

A legény most félőrülten szaladt végig a nagy utcán... Ment, ment... abba a házba, hol tudta, hogy a Julcsa húzta meg magát. Ugyanazzal a fokossal ütött egyet a ház ajtajára, amely a csendőr homlokát érte.

A zajra Julcsa kilépett a küszöbre. Az esthomályban is megismerte, hogy ki az.

- Mit akarsz, hogy így fokossal kéred a "fogadj Istent"? - kérdte tiszta hangon Julcsa.

- Eljöttem, megmondani néked, Julcsa - felelt rá Bálint éppoly tiszta, csengő hangon -, hogy gyilkoltam érted. Az Andrást elpusztítottam, most már itt a bűn a homlokomon. Isten és ember eltaszított. Most már nyomorult vagyok, senkim sincs... Szeretlek még mindig, jobban mint valaha.

A leány megingott. Milyen borzasztóan bekövetkezett... Azok azt mondják, csak akkor jut közéjük (s mikor azokra gondolt, János két szeme világított a lelkébe), ha Bálintot megmenti... Bálint gyilkolt, halálos bűnbe esett... És Bálint most földönfutó. Szegényebb, nyomorultabb nála, és tán reászorul.

- Érted, mit mondtam? - kérdte Bálint hangosan.

- Értem, de most már teérted semmit se tehetek - felelt neki a lány egy percnyi ingadozás után. - Ha egy hónap előtt történik, ha egy hónap előtt rongyosan, vérben állsz meg előttem, s azt mondod, gyere velem, Julcsa, oszd meg a kenyeret, amelyet bujdosásban napról napra fogok összekoldulni, mentem volna veled. Most már késő, mit érnél velem, ha már nem szeretlek...

- Hát igaz, igaz, hogy nem szeretsz?

- Szánlak. Ha tehetnék érted mást... egyebet, megtenném. De ma már nem adhatom a szívemet oda... mert...

- Mert másé - szakította félbe Bálint fenyegető szemmel. - Mondd ki, hogy másé, az a birkaszívű ember megigézte, azé tested, lelked.

- Testem és lelkem az Istené. Olyané leszen, kit az Isten szán nekem, akit megérdemelek.

- Hogyne... Hisz ha a nazarénushoz mész, egyenesen a mennyországba emel a két karja, megnyitja a paradicsom hét pecsétes kapuját a csókjaival.

- Hallgass - szólalt meg Julcsa szilárdan, erős hanggal, de egy csepp élesség nélkül. - Távozz hajlékunkból. Ide alázatos fővel kell még annak is jönnie, ki a koldusok koldusa. Úgy, ha maga a király fia is. Ez a hajlék tiszta... Mert még én is megtisztulok benne. Ne szennyezd be sárral a fehér oldalát. Menj Bálint, az Isten segítsen meg ezentúl is. Imádkozni fogok érted... Ennél többet nem tehetek. Az Úr legyen teveled.

Ezzel megfordult, s bement a kis ajtón, de amelyet csak behúzott maga után, anélkül, hogy a reteszt rátolta volna.

Bálint odaborult a kis ajtóra, s hörögve kérte bocsánatát, aztán eldobva magától a fokost, amelyet eddig még mindig a kezében szorított, kirohant az utcára. Egyenesen Orosházára ment, s ott feladta magát a járásbíróságnál.

Julcsa pedig bement a szobába, hol Ányosné remegve várt reá, megcsókolta az öregasszonyt, s így szólt:

- Helyesen cselekedtem, néném?

- Én nem tudom. Én csak azt tudom, hogy derék, jó lány vagy. János majd megmérlegeli szavaid súlyát. Én szegény, gyenge elméjű asszony vagyok, én csak azt tudom, amit szívem sugall nékem, én derék lányom - mondta, és zokogva a nyakába borult.

 

21

Szerencsére, Tóth András sebe nem volt súlyos. A csapást a fején lévő kalap felfogta. Aztán meg ő volt a támadója (a csárdai asszonyok vallomásai szerint), így Bálint csak egy pár hetet kapott.

Tóth Andrást meg áthelyezték a szolnoki csendőrséghez, hogy így minden zenebonának elejét vegyék.

Julcsa nagy megkönnyebbüléssel hallotta a hírt.

- Mi lett volna velem, ha igazán agyonütötte volna Andrást? - kérdezte egy ízben Jánost.

- Félek, lányom, hogy akkor nem épülhettél volna be soha. Mert nem számolhattál volna Bálint lelke üdveért a Mindenható előtt.

- De így is? Hogy számolhatok? Ha ki is jut. Holnap újra kezdheti.

- Akkor kell majd térítő munkádat elkezdeni.

- Én Istenem, hogy lesz az? - kérdte a leány szívszorongva. - Hogy lesz?

- A jó Isten segíteni fog ezentúl is, mint ahogy eddig megsegített. Minden akadályon átjutottál eddig.

- És ha megtérítettem... Azután való cselekedeteiért is én leszek a felelős?

- Hogy lennél. Csak azért lehetsz, amelyet a te befolyásod alatt követ el. Amit ezután tesz majd, az az ő és a Mindenható dolga leszen.

- Addig pedig...

- Addig Ányosnét látod el.

Szegény öregasszony nagy beteg volt már három nap óta. A gyomra megdagadt és se enni, se beszélni nem tudott már. Meghűlt vagy az öregség tette, nem lehetett tudni.

Julcsa éjjel-nappal ápolta. El nem hagyta egy percig se. Oly nyugodtnak érezte magát a nagy beteg mellett, ki úgy látszik, boldogan néz át a másvilágba, s ki a múltkor is, hogy felnyitotta szederjes ajkait, vigasztalást adott neki: - nincsen halál, csak élet! - rebegte, s aztán ismét visszahanyatlott párnái közé.

Egy nyugodt őszi estén négy hivő asszony látogatott el hozzá, meg János, ki minden este, úgy most is átjött hozzájok. Az asszonyok énekeltek, az egyik néhány őszirózsát hozott, azt hintette az öregasszony lábához. Mind nyugodtan beszélt. És éppoly nyugodtan felelt Ányosné is kérdéseikre. Mint családtagok, kik nagy út előtt állnak, mielőtt szétválnának, ügybajaikat beszélik meg. Halkan beszélgettek.

Ányosné eközben egyszerre csak felült az ágyában, kimeresztette elhaló szemeit, ajkai rebegtek valamit, s aztán visszaesett párnáira. Meghalt.

Julcsa megborzadt, aztán sírva fakadt volna, de hisz egyiknek se változott az arca. Talán meg se halt. Egyik éppoly nyugodtan ült ott, mint a másik, aztán egyszerre anélkül, hogy összenéztek volna, mind a négy egy zsoltárt kezdett el énekelni. Dicsérték az Urat.

János meg odamegy az öregasszonyhoz, és csendesen leszorítja szempilláit. Julcsa még egyszer odanéz egyikre-másikra, majd elfullad és zokogva odaborul az ágy szélére.

János nyugodtan megfogta kezét, szinte mosolyogva így szólt:

- Úgy mondta a testvérünk, aki meghalt, hogy nincsen halál, csak élet. Emlékezz szavaira. Elment... Mi is elmegyünk nemsokára utána. Jó helyre jutott.

És ezt mint vigasztalást mondta.

 

22

Másnap volt a temetése. Négy férfi: János, Fekete, a tanító, Ravasz és az öreg Franyó vitték a gyalulatlan deszkakoporsót. Pár férfi a nyomában. Asszony nem jár a nazarénusok temetésére. Azoknak lágy a lelkük, ki találnának törni, és sírni találnának akkor, mikor ujjongani kéne, hogy az elköltözött az Úr színe elé lépett, s része vagyon az örök fényességben. Julcsa nézte, amint nyugodtan, sírás és ének nélkül kimentek a ház udvarából. Követte szemével a menetet. Csendesen, szótlanul elmentek a lombvesztett nagy eperfák alatt. Végighaladtak a homokháti főutcán, aztán csak mentek, mentek.

Ott a középlakhely végiben van a hivők temetője. Oda vitték. A négy ember letette a koporsót, aztán sírt ásott a kis terület szélén. A koporsót átkötötték kötéllel - leeresztették a földbe. Se szó, se hang. Csak a koporsóra hulló göröngyök tompa kongása. A kis hantot hamar ráhányták, aztán mindegyik elment a maga útjára.

János a halottasházba indult. Ott találta Julcsát sírva.

- Mit sírsz? Ne sirasd. Üdvözült.

- Tán magamat siratom. Hisz úgy megszerettem. Anyámat nem ismertem. Ez a jó, csendes asszony meg pártomat fogta.

- Ezentúl se lész árva. Mi mind körülted leszünk.

- De hol leszek ezentúl? Ez a hajlék már most nem lehet az enyém. Az Ányosné családja eladja, vagy bele jő lakni. Hová hajtsam fejem?

- A ház az enyém. Ányosnénak én adtam lakásul. Szegény volt. Nekem meg ez a ház nagy. Magános embernek az a kis kunyhó is megteszi. Ezért főzött, mosott reám az elköltözött.

- De én így magával nem lakhatok.

- Nem lakhatnál, ha gányó lennék. De lakhatsz, mert Krisztusban hiszek. Ki illethetne szóval? Tetteinkért Istennek vagyunk felelősek, azt meg hogy csalhatnánk meg?

- De örökké csak nem lakhatok itt?

- Csak míg beépülsz.

A leány nem kérdezett többet semmit. János azonban folytatta: - Még két lépést kell tenned. Az egyik atyád felé. Még nem követted meg.

- Vasárnap akartam menni, mikor mind otthon lesznek, hogy így nagyobb súlya legyen.

- Ez igaz szó volt, amit ejtettél.

- És a második megpróbáltatás?

- Ez akkor lesz, ha kiszabadult!

 

23

Következő vasárnap Julcsa magára vett egy fekete hosszú szoknyát, fekete derekat, s elindult gyalog az atyjához.

Elment a mellett a kis ház mellett is, amelyben akkor takarás idején először találkozott Bálinttal. De sok idő is telt el azóta. Több, mint amennyi négy esztendő keretében elfér.

De Julcsa közönyösen látta a házat, éppoly nyugodtan maradt a láttára, mintha csak ott soha semmi se történt volna.

A szabadszenttornyai főutcát elkerülte. Igen sok kérdésre kellett volna felelnie. Neki meg már megtudnia valója úgyse volt semmi. Keresztülvágott a letarolt mezőn, s ment. Milyen másnak érezte magát, mint akkor rég! Pedig akkor is érzéssel volt tele a lelke mindig. Minden fűszálra, minden hervadó levélre, minden fakadó virágból nóta ébredt a lelkében. Most minden, ami életre ébred, s minden, ami elmúlik, egy érzéssé simul a lelkében, de ezt az egyet nem váltja dalra, lenn marad az, a lelke legbensőbb kamrájában, ott, hová emberi szem nem láthat, hová csak az tekinthet, ki ezt életre hívta: az Isten.

Lassan haladt, nem mintha félt volna. Tudta, amit tenni fog, lealázkodással jár. De hát hogy ezt megteheti, épp erre volt büszke a hajdani gőgös Gányó Julcsa. Érezte, hogy kicsinyes hiúság, kicsinyes gúny nem érintheti már lelkét. Egy utat lát maga előtt már csak, amely keskeny, s tele van görönggyel, de maga elfér rajta, és végén egy világ. A majorhoz érve, percre megállott. Ott a hosszú ház, az, amelyben született. Az ott a kukás pajta meg, amelyben a dohányt fűzték. Hej, de sokszor elöntötte lelkét benne a keserű bánat, hányszor fent járt a lelke, fenn... a csillagoknál. Miért? Ma úgy érzi, semmiért. De ezt azok hogy értenék? Ott állnak a ház előtt mind. Ide rikít a ruhájok. Látja Terkán az ő régi köntösét. Milyen különös ez neki most. Mire volt azon a ruháján nyolc fodor. Mivel ért ő azzal többet? Miben segítette meg az, hogy a hajában arany gyöngyöt viselt, s hogy a nyakán cifra kláris csillogott-villogott. Ez csak a testét ékesítette... Csoda-e, hogy így csak a testét kívánták meg. Mit ért azzal, hogy a bálban minden táncát elkapdosták? És minek volt maga az a tánc? Tán, hogy forrongó, csapongó vérét lecsillapítsa? De hát hol az a vér? elfolyt... Vagy vízzé lett a testében. Megvan, megvan! Harsogja át valami a lelkét... Gyorsítva lépteit, úgy érzi, éppoly tüzes láva csörgedezik most is az ereiben, mint azelőtt, csakhogy most... Hol, és hogy fog kitörni?

Megy, gyorsított léptekkel. Körülveszik a leányok, csókolják arcát-nyakát. A legények is körülzajongják, ő meg csak hagyja. Úgy érzi, nem egy képet alkotnak véle a boldogságról, hát mit mondjanak így egymásnak ezentúl?

- Hát hazajöttél, haza, Julcsám! - kiáltja örömujjongva Annus Terka, ki most még azt se bánná, ha ezt a cifra köntöst vissza is kéne neki így adni.

- Visszajöttem. De nem azért, amit ti hisztek. Csak apámhoz jöttem... Egypár szavam volna vele. Jertek be ti is mind, hogy tudjátok, mi járatban vagyok.

- Jertek.

És a lány bement a házba. A legények s lányok meg utána.

Az öreg Manga épp a kemencénél ült és ebédelt, amint leánya belépett az ajtón.

- Hozott Isten, édes lányom! - Az öreg megtántorodva odasietett hozzá.

- Nem apám. Hallgass meg. Nem jöttem vissza hozzád. Nem ez hozott vissza. Nézd, menyecske lett a lányodból, pedig férjhez nem is ment soha (azt eszelte ki reggel, beköti fejét, hogy szemmel látható legyen szégyene). Bűnbe estem. Gyalázat érte lányodat. Nem érdemli meg többé, hogy felemeld. Nem is kérem ezt a kegyet tőled. Csak megkövetni jöttelek. Bocsásd meg lányodnak, amit tett, mert akkor nem tudta, mit csinált...

Julcsa meghajtva fejét, odament atyja elé, s úgy érezte, most éppúgy csapong a lelke, mint mikor féktelen szerelemmel, észbontó vággyal volt színig tele. De hogy lesz most? Az öregember szinte tántorogva odament hozzá, megfogta a bekötött fejét, és odaszorította a melléhez.

- Én szegény, szegény menyecske lányom - mondta megcsukló hangon.

És most, úgy érezte, most jött a megpróbáltatás nehezebb része.

- Az Isten megáldjon. Az őrködjék a házad felett. Én megyek, mert más a hivatásom.

- Maradj velem, édes lányom. Öreg, nyomorult vagyok már. Ne menj el.

- Én ide vissza nem térhetek. Közétek nem illik se szavam, se tettem. Az én életem nem vágna a tiétekhez. Megyek apám. Magamhoz meg úgyse vehetnétek, mert nincs otthonom.

- Hát kinél vagy?

- A hivő Horváth János házában. Ányosné meghalt. Egyedül lakom most már benne.

És egyszerre az öregember arca eltorzult, eltaszította a leányt magától.

- Hát igaz az, amit mondanak, most meg a Horváth János szeretője lettél. Te cégéres! Hát ilyen vagy. Minden héten másik, eltakarodj a szemem elől... Mert össze találom törni csontjaidat, te... te... - s odaköpött a homlokára.

Julcsa lassan letörülte a halántékát, aztán felkötötte a kendőt a homlokára, s nyugodtan így szólt:

- Horváth Jánosnak az élete tiszta. Csak az enyém szennyes. Az ő házába belát az Isten, ott az őrködik, és tudja, hogy mi történik a négy fala között. Az Isten áldja meg kegyelmed hajlékát is, édesapám, az Isten áldjon titeket...

A gányókon nyugodtan végignézve kiment az ajtón.

Mikor letért a rétre, úgy érezte, tágul a lelke, mint akkor rég, mikor néhanapján csillagos éjjel dalolva tért haza a takarásból, mint hajadon lány, szűzi testtel, szűzi lélekkel.

Másnap a gyülekezeten felvették az "utazók" közé.

 

24

Egy este egyedül üldögélt a nagy házban, Jánost ma estére nem várta. Pár nap előtt Kondorosra ment két kocsi hívővel, barátkozni az ottani nazarénusokhoz. Kinn lassan hullott a hó. Maga se tudta miért, de tán először, mióta a hivőkkel van, elszorult a szíve. Félt, vagy mi... Maga se tudta. Elgondolkozott. Milyen furcsa is a sorsa. Egy fél év se telt el, s mennyin ment keresztül. Úgy él ebben a nagy házban, mint valami magányos özvegy. Pedig még férje se volt. A lemondás útjára lépett, pedig jóformán még az életet sem ismerte meg. Ha egy sugár volna, mi az élethez köti, mert hisz olyan az élete, mint a sűrű, fehér hópehely alatt nyugvó világ, csendes és vágytalan.

Egy fény, egy csillag!... Mely a hófehér pusztaságból kivezesse. És a lány imádkozni kezdett. Nem úgy, mint a szektákhoz tartozók, nem borult le, nem kulcsolta össze a kezét, nem kért semmit, csak nézett, nézett maga elé. Látott... Látta maga előtt nyitva az örök világosság birodalmát. Látott ott maga előtt végtelen fényességet... és egy keskeny utat. És annak a fehér ösvénynek, amely olyan fényes, mintha hó lepte volna el - annak szélén egy deresedő ember, kinek szürke szemei úgy világítanak felé, mint maga a fényesség ott a távolban...

- János - rebegte a leány, s behunyta a szemét. Behunyt szemmel csak azt látta, amit elébb. Egyszerre egész testében megrendülve, odaborult az asztalra, és szaggatott hangon zokogni kezdett. És volt e zokogásban valami, a régi időkből. Élet, szenvedély rezegte át minden hangját, minden könnyét... Vágyakat érzett... Kitágult a két karja... János... János, rebegte, s csak zokogott még mindig.

Egyszerre halkan kinyílt az ajtó, és a nazarénus lépett be rajta.

A leány megrettent, letörölte könnyeit.

- Bocsáss meg, bocsáss meg nekem!

- Mit bocsássak meg, lányom?

- Nem tudom, mi történt velem, de összezavarodott a lelkem. És úgy érzem, a régi Julcsa ébredt föl a lelkemben, amidőn... hívtalak.

- És jöttem. Ne félj semmitől. Már ma csak az lehetsz, ami vagy, nyitva előtted a boldogulás útja.

- Igen... uram - felelt a leány, és lehajtotta fejét. De érezte, hogy van még valami, ami még a véges lény szemében több magánál az üdvösségnél is. De hát hogy tudná ő azt néki megmondani, hogy mi az!

- Lányom, ma a nagy megpróbáltatás napja érkezett meg. Ma fogsz győzedelmeskedni fölötte, s így végleg legyőzöd a magad lelkét is.

- De hátha nem, hátha nem. - A lány úgy érezte, hogy lelkiereje, amely már annyi akadályon keresztülvitte - meggyengült. Úgy érzi, bizodalma gyengül... úgy érzi, még köze van az élethez is. - Félek, mi lesz velem, ha ő lesz az erősebb?

- A jövőt csak Isten ismeri.

- És kigyelmed hisz nékem, bízik bennem? - kérdte a leány önkénytelenül. - Hiszi, hogy lesz belőlem még jó, nemes, becsületes leány, ki még be is épülhet maguk közé? Kinek nem lesz mit szégyellnie, se az emberek, sem az Isten előtt? Hej, mert hiszen nem tudja, milyen szennyes házban nőttem fel, kelmed nem tudhatja, milyen szenvedély emésztheti egy ilyen bűnös leány lelkét. Nem tudhatja, mi mindent kell felednie, mit tanulnia, hogy igaz legyen belőle. Hogy csitítsam a háborgó szívet! Nem tudja, nem tudhatja, mi vagyok, mert hisz jó volt, mindig jó, mi leszek én, és mi voltam én?

A lány szenvedélyes hangon, lángoló szemekkel beszélt.

János odaállt elé, szembenézett vele.

- De igen, én tudhatom. Húsz év előtt katona voltam. Öreg ember vagyok, negyven felé járok. Szép szeretőm volt... Szerettem, ő is szeretett. A lány ígérte, hozzám jő, ha visszatérek. Hogy visszajöttem, más kedvese volt, s be volt kötve a feje...

- Mint az enyém - mondta Julcsa keserűen.

- Mint a tiéd. Kisgyermeket ringatott... Kit törvénytelenül, istentelenül hozott a világra és én... Én is - s a nazarénus hangja egyszerre mély lett, mint az orgona hangja - szerettem, szerettem másképp, mint ma. Tele volt szerelmem mindennel, ami a földre húz, tele haszontalan vággyal, fékevesztett indulattal. A lány megcsalt... én rátörtem, meg akartam ölni...

Julcsa megremegett. Úgy érezte, megindult alatta a föld. - És... és?

- A leány... A Mindenható bölcsessége el nem hagyott akkor sem, megmenekült... Én négy évet ültem várfogságban. Négy évet...

A nazarénus homlokát kiverte a verejték.

- Aztán - s a lány úgy érezte, tágul, tágul a szíve.

- Kijövet elbujdokoltam messzire. Itt néhány szegény ember befogadott megbélyegzett homlokkal is... És pár év múltán bevettek maguk közé... Látod, én megbocsáthatok. És ők megbocsátanak.

A leány végtelen boldogsággal hallgatta az ember szavait. Úgy érezte, visszaadta őt az életnek. Nem azzal, hogy még nagyobb bűnök is meg lesznek bocsátva, mint az övé... De hogy így hát ez a szent, ez is ember, ember, ki szeret, s kit szeretni is lehet... Szeretni szabad.

Pár percig hallgattak.

Julcsa nem mert szólni, hátha elárulja, amit érez - s mi lesz akkor! Most még jobban remegett.

- De nem azért jöttem. Bálint ott van a kocsmában. Iszik s húzatja. Épp most jött, most még tán józan... El ne mulaszd e percet. Menj át, s végezd be művedet.

- Most, ebben az órában? És hozzá a csárdában? - A leány szemérmesen összehúzta keblén a kendőt.

- Félsz tán? Félsz tán tőle, avagy attól, amit érez, vagy attól, amit a világ beszél?

- Nem félek se magamtól, se mástól - felelt rá a lány. - Mit tegyek?

- Azt te tudod, mit kell tenned. Isten sugalmazni fog... tudom.

- És bármit tegyek, ha a bensőm súgja, jól leszen téve?

- Isten fog sugalmazni, tudom - mondta a hivő a meggyőződés hangján.

A lány magára vett egy nagykendőt. János a ház kapujáig kísérte. Ott elhagyta... A lány magában maradt a hulló hó közepén, fagyos, hideg téli éjszakában.

 

25

A kocsma elé ért. Belülről harsány muzsikaszó hallatszik, tán egy egész banda húzza. Bele-belebömböl Bálint szava, kemény, durva betyárnóta. Betyár szilajsága, fékvesztett szenvedélye beszél belőle, ki mindenre kész, mindenre el van szánva.

Julcsa még egy percig tétováz... A hólepte tornácon megáll. Csak a banda s a Bálint hangja. Lány nincs az ivóban. És ha lenne! Akkor is - mert másképp nem lehet.

Kinyitotta az ajtót. Bálint háttal feléje. A prímás ráhajlik a vállára, úgy húzza, a banda egész erejével kíséri.

Julcsa egyenesen odamegy hozzá, s ráteszi a Bálint vállára a kezét.

- Bálint - szólalt meg.

- Ki az... A Julcsa... haj... a Julcsa! - és hangosan kacagni kezdett. - Hát idejöttél utánam? Most már kellek neked... Vagy azt akarod megtudni, hogy milyen a vármegye tömlöce? Dohos az, penészes, húgám. Aki ott hűsöl, annak sok mindentől megy el a kedve, még a dalolástól is.

- Bálint, hallgass meg csak pár percig. Küldd ki a cigányt.

- Nem tetszik a nóta? Tudok én vígabbat is! - Bálint fütyülni kezdett, majd eldalolta a nóta szavait:

Nagyváradi váradi vár alatt,
Vasalják a keselylábú lovamat,
Míg a keselylábú lovam keselylábát vasalják,
Szenttornyában a babámat csókolják.

- Hallgass, Bálint, vagy elmegyek, s akkor sohse fogod megtudni, miért jöttem ide.

- Hát ha úgy van, elküldöm őket... Úgyse beszéltünk már kettesben rég. Lóduljatok ki a tornácra... Pakoltok hát? Gyorsan!

A cigányok kíváncsi arccal kisompolyogtak a szobából.

Hogy egyedül maradtak, Julcsa odajött elé, és szembe nézve vele, határozott hangon beszélni kezdett.

- Hallgass meg, Bálint. Ne gúnyolj, ne sérts meg. Sokat szenvedtem érted, te sokat szenvedtél értem. A jó Isten nem kívánta a frigyünket.

- Nem.... Nem kívánta! Hej, nem az!

- Ne kívánjuk mi se... Te tudod, tudod Bálint, hogy szerettelek. Szerettelek egész szűzi szerelmemmel. Szívem minden dobbanása a tiéd volt, tiéd boldogságom, tiéd lettem volna boldogtalanságban is. Akkor este életre született a szívem, szívem egész mindenséget te ölelted által... Szerettelek.

És Bálint szinte megmerevedve figyelte. Eltűnt a vér arcáról, mind a szívébe szaladt, látszott rajta. Szinte kifagyott az élet a lelkéből.

- Hogy nem lehettünk egymáséi, annak oka kellett hogy legyen. Nem így volt az megírva. De nem is illettünk volna egymáshoz. Szegény lány nem illik gazdaemberhez. Nem boldogíthat olyan, kinek szerelme csengő aranypénzre váltható.

- Julcsa, Julcsám, ne mondd! - És most Bálint gőgös szívében is megmozdult valami. Véghetetlen boldogtalannak érezte magát, hogy oly közel érzi magát ahhoz, kit szeretett, kit szeret még ma is, de aki soha, soha többé az övé nem lehet. Lerogyott egy székre, bal karjára hajtotta fejét, s úgy hallgatta keserű szívvel, amit Julcsa mond neki.

- Te csak eltántorodtál tőlem. Most már így van jól. De hát... Mit ér neked, hogy itt dorbézolod át éjszakáidat, itt váltod aprópénzre a szíved szerelmét? Nem látod, hogy ez méltatlan hozzám és méltatlan tehozzád?

- Mit tegyek hát, mit tegyek? Legyek tán hivő... Mint te. Nékem nincsen tanítóm, ki oktasson, mint teneked Julcsa.

- Ne káromold az Istent. Azok is a te javadat akarják csak. Addig, míg te itt dorbézolsz, addig ők a te lelki üdvösségedért imádkoznak.

- Van jó dolguk, törődnek is azok velem - mondta Bálint keserűen.

- Törődnek, mert a te üdvösségedhez van az enyém is kötve. Értsd meg jól. Ha te tönkremész, tönkre kell nékem is mennem. Mert a pusztulásodnak végre is én vagyok az okozója.

Erre az önvádra Bálint önváddal felelt:

- Nem úgy van. Így cselekszem, mert ez nékem így tetszik. Inkább a te pusztulásodat idéztem én elő... Tudom, ne tagadd - mondta a legény ellágyult hangon.

- Erről ne beszéljünk. Az is szükséges volt a boldogulásomhoz, üdvözülésemhez. A hiba se tebenned, sem énbennem nem volt. Kiben? Keresse az, ki tud hozzá. Elbuktam. Hát jól van, erről nem tehetsz... Most csak arra kérlek Bálint, hogy segíts felemelni.

És a legényben a vele született nagylelkűség kezdett ébredezni.

- Julcsám... én angyalom. Mit tehetnék én teérted?

- Amit tenned kell, az mind a kettőnkért, mind a hármunkért leszen. Térj haza a feleségedhez.

- És te mondod ezt nékem, Julcsa, te?

- Nézd. Én ismerem azt a szegény asszonyt. Jó lány volt. Gazdalány volt, de azért sohase nézett le minket. Szelíd, és téged szeret.

- Mit ér ez nekem?

- Azt még nem érted, ugye, hogy elérkezik az az idő, midőn a szegények szegénye lehetünk, és ha már tán nem is szeretünk, legalább a szeretetre vágyunk.

- Én ugyan azt se tudom, milyen színű a szeme.

- Az enyém színét tudtad, mégis elfordultál tőlem. És ne is azt nézzed, de hogy milyen a szíve. Az meg néked nagy drágasággal fölér, mert tele a képeddel színig.

- Szeret... De hát mit tehetek érte?

- Ne tégy ma még érte semmit. Ha majd szeretni fogod, megérted, mi a tennivalód vele szemben. Ma még csak kettőnkért tegyél. Teérted és énértem. Mindkettőnk nyugalmáért egy lépést, csak egyet.

- És te, te elfordultál tőlem örökre - mondta a fiú hangos zokogással.

- Ha így élsz tovább, sohase látsz többé. Ha visszatérsz párodhoz, ha baj ér benneteket, mindig hozzám fordulhattok, mert én tudom, mi a szenvedés...

- Bocsáss meg, Julcsa, ha megszenvedtél értem - mondta a gőgös-szívű, de azért gyenge férfi, feltekintve reá, s megfogta a kezét.

- Jere, Bálint, kezem a kezedben... Jere, elvezetlek.

És Bálint, nyitott szemmel, mintegy megigézve ment. A leány kivezette az ivóból. A cigányok bámulva látták, hogy Bálint, anélkül, hogy szót ejtene hozzájuk, megy-megy a lánnyal. Kiértek az utcára, Julcsa mindig fogta a kezét. Így mentek az egymás oldalán, a sűrűn hulló hó közepén, amely elnyomta lépteik neszét, s amely mint fehér fátyol terült el felettük. Nem hallatszott semmi kelettől nyugatig. Kelettől nyugatig fehér hótenger, amelyet csak itt-ott egy kis fehér ház s az abból kiáradó mécs fénye pontozott ki.

Mentek...

Egyszerre Bálint szólalt meg:

- És így kéz-kézben haladtunk volna egy életen által.

- És így kéz-kézben mehetsz át egy életen olyannal, aki szeret, s ki méltó szerelmedre.

Bálint némán megszorította a kezét. És csak mentek. Most a mellett a ház mellett haladtak el, amelyben legelébb látták meg egymást.

De nem szólott egyik se. Áthaladtak a nyugvó Szabadszenttornyán, mintha ebből is kihalt volna az élet, oly csendes, álmatagon csendes volt minden. Aztán itt künn a pusztán, csak egymást láthatják már a sűrű hó közepén. Hótenger, merre szem lát... és magány.

- Julcsa, mindent megígérek, csak egyet, egyet tegyél meg.

- Mit, Bálint?

- Nyújtsd ide az arcodat, hogy egyszer, egyszer még megcsókolhassam.

A lány reáhajolt. Hideg arcát odanyújtotta a legénynek, és a csók, mintha megfagyott volna. Egyik se érzett semmit.

- És most megígéred, hogy hűséges párja leszel a feleségednek, meg?

- Isten engem úgy segéljen! - S az ember felemelte kezét. A lány hitt neki.

Csak mentek...

Éjfél után egyre járt az idő, midőn a kisrátai tanyára értek. Még pislogott benn a mécses.

- Engem vár, reggelig elvár néha - mondta Bálint.

- Látod, megérdemli, hogy ezentúl része legyen az éjszaka s az élet nyugodalmában.

Beléptek az udvarra. A kutyák megismerték gazdájukat. Nesztelenül futottak a pitvarig. Bálint leverte magáról a havat, le a lányról is.

Beléptek a házba. A fiatalasszony sokáig virraszthatott, ott ült felöltözve egy karosszéken, egyik karjára borult, s alszik.

Julcsa csendesen odalépett hozzá.

- Nézd Bálint, milyen szép, mily csendes, nyugodt, tiszta az ajka. Nézd, milyen nyugodtan alszik. Párod lesz az élet viharaiban, s nyugodt szívvel térhetsz hozzá pihenni bárhonnan is. Örzsi, Örzsi! - ébresztette a fiatalasszonyt.

Az felriadt, aztán azt hitte, hogy Julcsát és urát az álmában látja maga előtt, nagyot sóhajtva visszahanyatlott a székre.

- Ébredj, mi vagyunk. Nézd Örzsi... én meg az urad.

Az asszonyka kitörülte az álmot szemeiből és álmélkodva, szinte megrettenve látta őket maga előtt...

- Hazajött, s megkért, legyek én nálad a közbenjáró. Kérleljelek meg téged. Eddig nem szeretett, ezentúl hűséges párod lészen. Ugye, úgy lesz, Bálint?

Bálint, könnyekkel telt szemmel, beszélt volna, de szólni nem tudott, csak a két ujját emelte fel esküre.

- Ne esküdj, Bálint. A pap előtt is esküdtél. De hűséged első pillanatja csak a mai éjszakától kezdődjék. Legyen a tied, Örzsim. Légy boldog vele, add a kezedet neki és aztán nekem. Úgy... És most az Isten áldjon benneteket.

És a leány, anélkül, hogy amazok megakadályozhatták volna, összehúzta keblén a nagykendőt, s kiment a házból. Azok meg utána indultak. Az asszony hálálkodni akart volna - az ember marasztotta.

De Julcsa csak ment... Nem akarta hangjukat hallani többet. Sűrűn, sűrűn hullott a hó, nehezen, bajjal lépett. De azért úgy érezte, szárnya nőtt, amelyet ha kibont, átiramlik véle a mindenségen.

Nem érezte a fáradságot. Mélyen járt a hóban, de mit bánta ő most? A faluig kis csapáson haladt, onnan meg... Tudja jól az utat.

Úgy háromkor, mire a falu közepére ért, elállt a havazás. Tiszta, csillagos éjszaka. Merre a szem lát, hó és hó. Egy végtelen fehér lap a világ - s benne, úgy érzi, egyedül halad... egyedül a révpart felé. Hátha itt fagy meg az úton? Nem, nem lehet, nem szabad... Az Isten vele volt egész éjjel, ezentúl se hagyja el.

Ment.

Erre már tudja, várják, itt otthon, otthon van. Négy óra volt, hogy a János kunyhója elé ért. Benn mécses égett.

Várták...

Kopogtatott. János kijött a kunyhó elé.

- Uram, megtettem, amit kívántatok. Az Isten igéje szerint történt.

- Akkor add kezedet én feleségem, hogy vezesselek majd én a hivők közé...

És karjaiba zárta a leányt.